Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
A regény önéletrajzi ihletésű. Egy tragikus sorsú család életébe enged bepillantást. Az tárul az olvasó elé, amit a gyermek látott, megélt és megértett (megérthetett) a világból. Édesapját úgy vesztette el, hogy nem is ismerhette, hiszen nem sokkal a házasságkötés után a frontra került, és soha nem tért vissza. A háború utolsó évében született kisfiú vidéken nőtt fel, hatéves koráig az anyai nagyanyja gondozta, aki az utolsó időkben már súlyos beteg. Itt kapcsolódik be az olvasó. Búcsúval, elválással kezdődik a történet: „Az állomásra megyünk. Mind a hárman. Én a mamám kezét kulcsolom, imádságosan. Utolsó útjára kísérem őt. Ő végtelen utamra engemet.”
Az édesanya Budakeszire viszi a gyermekét. Itt dolgozik egy szanatóriumban, itt kapott lakhelyet egy templomi sekrestyében. Már önmagában ez is morbid helyzet. De a gyermek számára hirtelen minden más is megváltozik. Új ruhát kap, naponta mosakodnia kell, késsel-villával kell ennie, nem Krisztus-képeket lát a falakon, hanem Sztálint és Rákosit, és már a nap sem esti imával zárul, mint a nagymamánál.
Az iskolai környezet is egy új rendhez szoktatja: a korábban megszokott lazaság itt nem marad retorzió nélkül. A fegyelmezés eszközei – a körmös, a tenyeres – a diktatúra sajátos rendjére készítik fel.
A rendszer szemlélete a gyermeki lét minden zugába beszökik. Nem csupán a játszótérre, az iskolába, a szanatóriumba, de a szűk otthonba is, hiszen még az édesanya is azzal fenyegeti játékosan a gyermeket, hogy telefonál Rákosi pajtásnak, ha engedetlenkedik.
Persze felbukkannak környezetükben a rendszerkritikus hangok is. Apró kis fricskának tűnik, de az adott korban komoly kockázattal járt, hogy az egyik fuvaros a lovait Vologyának (Lenin) és Szoszónak (Sztálin) nevezte, és szükség esetén keményen ostorozta is őket.
Mindez a kisfiú narrációjával jut el az olvasóhoz, aki nemegyszer kilép a történet fő sodrából, olykor időben is visszatekint, s ahogy a mesélés asszociációs rendje kívánja, igazodik a felbukkanó emlékekhez.
A gyermek élni akarja az életet. Örömöt, vidámságot próbál teremteni maga körül, s ezért harcolni is kész. Taktikusan, a felnőttek gondolkodásába beépülve. Ha kell, földre veti magát, visong, hogy akaratát érvényesíthesse.
Ez az önzés azonban hamar felülíródik. A nyiladozó értelmű kissrác kezdi fölismerni, felfogni és belátni, hogy a tetteknek következményei vannak. Kezdetben – társaival együtt – még vicces játéknak hiszi, amikor gesztenyével dobálnak egy autóbuszt. Aztán meglepetten konstatálja, hogy a felelősségre vonás alól a többség úgy igyekszik menekülni, hogy egymásra kenik a balhét. Ez rádöbbenti az egymásért való kiállás fontosságára, s hogy az árulás és a cserbenhagyás nagy árat követel. Később már ösztönösen ráérez, hogy segítséget kell kérni, amikor a gyerekek világháborús bombát találnak, és ahhoz hozzányúlnak, felemelik. Végigfut benne a kérdés: árulás-e, ha ezt most jelzi a felnőtteknek, vagy életmentés? Az efféle momentumok erősítik a mindennapok drámaiságát.
A gyermek – csakúgy, mint mindenki más – kíváncsi természetű. Ismerni akarja a dolgok mögöttesét. Folyton kérdésekbe bonyolódik. Csakhogy a kérdezettek már felnőttek, és tudják, hogy bizonyos válaszok kockázattal járnak. Így kell szembesülnie a tiszta léleknek a szükségből, a muszájból megfogalmazott hazugságokkal.
Az ötvenes évek Budakeszije – minden álságos eleme ellenére – még egy viszonylag csöndes, élhető világ. De itt is találkozik lelki terrorral, megalázással (amikor két – éhezés miatt tolvajlásra kényszerülő – gyereket közszemlére tesznek). Belelát titkokba (tiltott abortusz végzése). Szembesül a felnőttek árulásával (amikor a szomszéd kölcsönöz egy porolót az édesanyjának a veréshez). Megismerkedik az állami gondozottak életével (amikor édesanyja megbetegszik, s őt pár hónapra intézetbe helyezik). Családi összejöveteleken pedig folyton hallja vitázni a felnőtteket. S ez is csak az összevisszaság érzetét erősíti benne. Valódi kapaszkodót – és egyfajta megtérést is – talán csak a Zsanett nénitől hallott történet ad neki, amely egy az édesanyját születésekor elveszítő férfiról szól, aki az „édesanyám” szót majd a halálos ágyán mondja ki először. Ez a történet lesz a nyiladozó értelmű kisfiú számára a kulcs az élethez.
A regényt nemcsak a valósan megélt múltbéli dolgok közötti kalandozások teszik izgalmassá, hanem az általa megidézett alakok, a használt nyelvezet, az élőbeszéd-szerűség, a félszavak, amelyek az olvasót is bevonják a történetbe.
A mű 44 fejezetből áll. Ez sem véletlen. A számmisztika a kötetben is szóba kerül. A család egyik ismerőse – a történetben csak Nevelőpajtásként emlegetett Baba néni férje, Oszi bácsi – vezette be a szerzőt a számok misztikus világába, aki szerint „minden ember az első, aki valaha világra jött és jön. Voltaképpen „minden ember Ádám”. Erre replikázva jegyezte meg a gyermek Istvánka: „Jó, nem bánom. Legyen Ádám. De az én nevem számjegyekkel kifejezve inkább Negyvennégy legyen. Én akkor fogantam: a halál hónapjában.” Mindehhez egy másik varázslatos pillanat társul, amikor a szerző betold a történetbe egy időben és térben messziről érkező sugallatot: „Legyen a neve Negyven4 – suttogta […] ismeretlen nyelven valaki. Egy költő, akiről csak később tudtam meg, hogy a keresztneve Ádám. A XIX. századi lengyel költőről, Adam Mickiewiczről van szó, aki ezt a számot használta az Elődök (Ősök) című verses drámájában. A sors és az időjós Oszi bácsi keze itt összeér, hiszen Kovács István életműve számos ponton kapcsolódik a lengyel kultúrához, irodalomhoz, történelemhez.
Gyermekkori emlékeket, élményeket felelevenítve kísér át a történelem egyik legsötétebb korszakán A gyermekkor tündöklete című kötet, amelyben az a csodálatos, hogy a szerző a gyermeki szem tisztaságával és naivitásával nyúl a témához.
Szeretetregény ez, amelyben szerepet kap az édesanya, a soha nem látott édesapa, a szélesebb család, a haza és Isten is. Pedig hogyan is kezdődik a történet? „Az anyanyelv első szavaitól félek. Valamikor jobban féltem anyámtól. Vele ijesztgetett mamám: emlékeim nagymamája. Akkor még csak három veszélyt ismertem: anyád, török, tatár.”
(Kovács István: A gyermekkor tündöklete. Magyar Napló Kiadó, Bp., 2022)
