Az ókori görög filozófus, Empedoklész négy elem: a víz, a levegő, a tűz és a föld keveredéséből tételezte a világmindenséget. Ezek közül a víznek mindig is jól meghatározott szerepe volt a filozófiai gondolkodásban. A víz látványa, a hullámok hangja hatást gyakorol; talán az sem véletlen, hogy tenger mellett élt és alkotott a legtöbb ókori filozófus.
Ha a magyar vizek ilyetén szerepét nézzük, két jelentős entitással találkozunk kiemelten a magyar irodalomban, és ezáltal, a filozófiában is: a Dunával és a Balatonnal. A Dunához egészen napjainkig több korszakos jelentőségű írás kapcsolódik. Egészen közeli megjelenésű Szálinger Balázs Al-dunai álom című könyve, amely a poétika és próza határvonalán áll. (A Duna a nemzetközi irodalomban fontos referenciapont; számomra Claudio Magris Duna című regénye jelenti a gondolkodási folyam origóját.) A Magyar Kultúra magazin első számának tematikus témája is a Duna volt.
De mi a helyzet a Balatonnal?
A Balatonnak más a metafizikája – írja Demeter Szilárd a Hazaszótár című könyvének Balaton-szócikkében. Ez a megállapítás egyrészt visszautal a gondolkodástörténet vízhez kapcsolódó jelentéstartalmára, másrészt ennek a relativizálását is végrehajtja. Hogy mit jelent a Balaton a magyar irodalmi élet jeles képviselőinek, jól mutatja az az 1967-hez kapcsolódó Balatoni almanach című válogatás/kiadvány, amely kifejezetten jelentős költőink Balatonnal kapcsolatos reflexióit fogja egybe.
Az almanach kerettörténete szerint a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság 1967-ben a Szigligeti Alkotóházban időző kortárs magyar költőket kért fel arra, hogy Balatonról szóló verseket írjanak. A kötet különlegessége amellett, hogy 28 költő ír verset a Balatonról, hogy a szövegek az almanach költőinek eredeti kézírásában jelennek meg. Igen összetett és reprezentatív a felkérésben részt vevő szerzők névsora és megközelítéseik-írásképeik sokfélesége. A Csoóri Sándor, Devecseri Gábor, Fodor András, Garai Gábor, Gereblyés László, Illyés Gyula, Jankovich Ferenc, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc, Kassák Lajos, Károlyi Amy, Keresztury Dezső, Képes Géza, Kónya Lajos, Mátyás Ferenc, Nagy László, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Simon István, Somlyó György, Szabó Magda, Szécsi Margit, Takáts Gyula, Vas István, Váci Mihály, Weöres Sándor, Zelk Zoltán verseiből összeállított válogatás révén megannyi Balaton-tapasztalásnak lehetünk tanúi.
De mi történik az idő alatt, míg a felsorolt szerzők a balatoni magány pillanatában vannak? A Balaton itt ugyanúgy viselkedik, mint minden víz: művészi megközelítésre alkalmas hely, a merengés és az alkotás helye. Takács Gyula írja versében, hogy ha lenne helikoptere, itt töltene már minden délutánt: „Egy töltőtollal jönnék csupán”.
A Balatonon az ember – hasonlóan József Attila A Dunánál című versének életképéhez – mint gondolkodó nádszál (Pascal), máskor pedig mint árva szörny nézi a tó vizét („Elnézem őket, röptüket / az izgalmatlan és süket / egek közt, én árva szörny” – írja Pilinszky az Éjféli fürdés című versében):
„Mellette fekszem. Éjszakákon át/hallgathatom majd asszonyi jaját, / tarthatom nyitva hajnalig szemem; / gondolkodhatom az életemen.” (Illyés Gyula: A tó)
Az összpontosítás és a lét elviselhetetlen könnyűségének érzései mellett az almanach korabeli jellegzetes sajátosságaira is rezonálnak ezek a versek. Mivel eredetileg csillagászati és meteorológiai adatokat tartalmazott, azaz csillagászati évkönyv volt, és csak jóval később vált irodalmi évkönyvvé, okkal kereshetjük ezeket a sajátosságokat a versekben is. Milyen sokoldalúak itt a Balaton metaforái! Csoóri Sándor Lebegő táj című versében a Balaton időt ad, hogy megteremtődjön a lehetőség a szerelemre. Illyés Gyula a kötetben szereplő A tó című művében pedig a víz „Forog, zokog, mint nyűgös csecsemő / mint megbékíthetetlen szerető”; másrészt Pilinszky János Éjféli fürdés című versében a Balaton felülete: „lobogva lélekző tükör, / mit lassu harcban összetör /karom csapása.”
Pilinszky megközelítésében a Balaton egyféle határpont, nemcsak az ámulat helye, hanem „a mélyén édes jó-iszony […] mit észrevétlen vert belém /a víz, a víz, s a lassu mély.”
Persze ezek a versek műfaji kérdéseket is generálnak, sőt versformához is társul, miként Weöres Sándor Badacsonyi disztichon című művével jelenik meg a kötetben. Tájköltészetet, esetleg bordalt vagy elégiát olvasunk? (Lásd Kassák Lajos Részegítő Badacsony vagy Jékely Zoltán Balatoni elégia című versét ugyanitt.) Vas István Badacsonyi ősz című versében esőben tűnik fel a balatoni táj. Ennek a látásmódnak is megvannak a nevezetes művészettörténeti előzményei. A víz iránti vonzódás egyik sokat elemzett műalkotása Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett című műalkotása, amely az elsők között fogalmazza meg a víz és a melankolikus életérzés művészeti összekapcsolódását (erre közvetlenül is utal az almanachban Jankovics Ferenc Ének a dombok között című verse, ahol „mint mélabús merengő pásztor” figyeli a vizet).
A víz pedig, tükröződése révén, visszanéz ránk („Nézett a Balaton, hogy nézett!” – írja Gereblyés László). Ekképp lesz „a hajdan még békés Balatonnak” sokoldalúan gazdagodó jelentése, miközben partján mégiscsak „élelmet keres és hajszol külföldi turista.”
A Balatoni almanach hangulati világát idézve, a Balatonnal kapcsolatos gondolati térkép idén újra elkészült, a Magyar Kultúra magazin III. évfolyam, 6. száma Balaton címmel már olvasható.
Milyen fontos ez a jelenkori reflexió, hiszen a Balaton a magyar irodalomban és valamennyi magyarnak Örök téma (Zelk Zoltán azonos című verse alapján).
