Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
Visky András sokáig késleltette a saját történetét, hosszú évekig munkált benne a mindenkori fogság emléke, a gyerekkorban megélt gulág-tapasztalat, amelyet édesanyjával, testvéreivel és a családhoz cselédlányként szegődő Nényuval együtt kellett elszenvednie. És bár találunk korábbi műveiben utalásokat erre (példa rá az Júlia című dráma, ami édesanyja történetét dolgozza fel), most jött el az ideje annak, hogy mindezt regény formájában is megírja:
„Mindent megjegyzek és majd mindent megírok, ezzel vigasztalom Anyánkat […] A megírokat a megbosszulok szinonimájaként használom.”
Az eredmény a recepció egybehangzó értékítélete alapján a pálya csúcsteljesítménye, a mű egyúttal az elmúlt időszak kiemelkedő alkotásai közé sorolható.
A Kitelepítés mint autofikció valójában családtörténet, egy szenvedéstörténet, amely az üdvösség és az üdvözülés lehetőségét is felmutatja. Jóllehet erőteljes tehertétel a múlt. Különösen egy gyermeknek, aki beleszületik a fogságba, négy meghatározó évet tölt el a gyermekkorából a bărăgani lágerben (Lǎteşti). Visky András az ehhez kapcsolódó töredékes emlékekből építi fel a művet testvérei és szülei emlékének ajánlva: „Kitartóan álmodtam a családom valóban rémálomba illő életét.” A teljes vagyonelkobzást az otthontalanság megtapasztalása követi, megszűnik minden biztosnak hitt pont azt életükben: „Először is nincs haza, itt kezdődik minden.” Az otthon hiánya, valamint az elítélt református lelkész apa iránti várakozás és a kétely, hogy egyáltalán életben maradt-e a börtönben, tovább írják a veszteséglistát. Ez az alaptapasztalat a nyelviséget is meghatározza, hiszen a láger beszűri magát a nyelvbe és az emlékezetbe, az elbeszélő sokáig csak a fogság nyelvét beszéli, így az apa szóról a börtön jut eszébe. Az apahiány minden élettörténetben bepótolhatatlan veszteség. Ebben a kitelepítés-, majd visszatelepítés-kálváriában azonban az elbeszélő nemcsak az apát veszíti el, hanem a gyermekkorát is. Fizikai és lelki értelemben egyaránt a teljes kiüresedésnek lehetünk tanúi, a börtön szagának igézetében „a szívhangok közti némaság a tökéletes csend”.
Azt hiszem, elsősorban abban áll a Kitelepítés varázsa, hogy nyelvet talál ehhez a némasághoz, el tudja beszélni mindazt, ami az emlékezetben töredékes, mert nem lehet másmilyen. Nagyon szépen szólnak ezek a hangok; a szív teológiáját közvetítik, melynek egyik alapigazsága az anya, másik alapigazsága pedig az apa személyében keresendő. A gyermekei és a saját túléléséért folytatott harcban az anya egyszerre eszményi és tragikus nő. Milyen különös, hogy a regény az anyát a szerelemben is meg tudja mutatni. Ő az, aki a házasságával mindent egy lapra tesz fel attól a pillanattól kezdve, hogy Magyarországról Erdélybe költözik. A szenvedésben is kitartóan hisz benne, hogy „kényszerlakhely a bolygó is és a test szerelem nélkül, nincs annál kegyetlenebb”. Mindezek mellett Visky András szakrális síkon jeleníti meg az anyát, nagy képeket kapunk a szövegben erről az átlényegülésről. Egyrészt életeseményei sok szálon kapcsolódnak az Újszövetség ismert mozzanataihoz, ugyanakkor az is szimbolikus, hogy a lágerben a disznók közé osztják be dolgozni. Ne feledjük, Máté evangéliuma a következőre int: „Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket.”
A törékeny nő belerokkan a sok munkába, átérezzük a betegeskedő, szenvedő anyának a közelségét és esetleges elvesztésének a tragédiáját is. Különösen erős és drámai a kép, hogy a gyermekei mentik meg a hullaházból, melynek révén egy feltámadástörténetnek lehetünk tanúi. Az átlényegülés során az anya elnyeri az üdvösséget, ami a vallási létszemléletben az emberi létezés legmagasabb foka.
Ezért lehet a mű elsősorban egy nagyon szép könyv. Azt nem mondanám, hogy boldog, noha a szerző több helyen nyilatkozta, hogy boldog könyvet szeretett volna írni. A boldogságot itt elsősorban mint etikai kategóriát kell elgondolnunk, minthogy a szöveg maga több etikai állítást összegez. A boldogság az ókori görög etikai gondolkodásnak az egyik legfontosabb fogalma volt Szókratész fellépésétől kezdve, később Arisztotelésznél mint legfőbb etikai cél jelenik meg. Az emberi lét céljaként a boldogságot az erények helyes gyakorlásával érhetjük el, alapja valamely intellektuális tevékenység. A folyamatos szellemi kapcsolódás Visky András művében szintén meghatározó, a magára maradt családnak a lágerben elsősorban a Biblia biztosít erre lehetőséget. Ez az a könyv, amelyet édesanyja a kitelepítéskor magával visz és mindvégig felolvas belőle a gyermekeinek. A Biblia a könyvek könyve, kizárólagos olvasmánya a családnak, mondhatjuk azt is, hogy a világ értelmezési kerete, amely a túlélést biztosítja.
Pedig ilyen helyzetben némely ember még a hitét is elveszítheti, hangzik el a regényben többször Dosztojevszkij ismert mondata, amelyet Hans Holbein Halott Krisztus című képe láttán fogalmaz meg, és megrendülésének később A félkegyelmű című művében ad hangot. Az elbizonytalanodásra történő utalás éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a szenvedések és megaláztatások hatására továbbra is lehet hinni. Igaz, hogy a láger Visky megfogalmazásában egy „underground” létmódot hoz magával, a hangsúly mégsem ezeken az úgynevezett körülményeken van. Semmire nincs szükség, rendben van minden, vonja le a következtetést az elbeszélő. A mű egyik legnagyobb értéke éppen az, hogy különös összetettségben képes megmutatkozni a hit, melynek elbeszélhetőségei révén a regény egyfajta nyitott elbeszéléssé válik. A számozott epizódokat lineárisan és szakaszosan, akár versekként olvashatjuk. Ez az olvasónak rendkívüli szabadságot ad, „hogy megismerjük és elfogadjuk egymás valóságait. Ez az elszánás tesz emberré, és ezek a különböző lelki tükröződések tesznek egymás testvéreivé bennünket”.
Ki az apád? – teszik fel a kérdést a narrátornak a családi albumot nézegetve. Mindaddig nem tudunk erre választ adni olvasóként, míg az apa ténylegesen haza nem tér. A pillanat igazi feloldozás, eljön végre az idő, amikor többé „nincs sírás, nincs bepisilés”, megszűnnek a rémálmok a fényes fekete kígyókkal, visszatér a lélek és megérkezik a mennyei Jeruzsálem.
Hiszem, hogy az Újszövetséget idéző nagy jelenetek révén az elbeszélő átlényegíti és felemeli a történetét, ami csakis a sajátja, ezért is nevezhették több helyen a Kitelepítést András evangéliumának.
