2020. december 27., 08:22
Ha filozófust kellene társítanom Kopriva Nikolett Amire csak a fák emlékeznek című debütkötetéhez, azt mondanám, hogy Plótinosz, ha képeket kellene keresnem hozzá, azt mondanám, hogy Salvador Dalí. Az első megközelítést a választott mottó teszi indokolttá (egy Plótinosz idézet), a másodikat pedig a versek motívumrendszere, melyben szétesik, elfolyik az idő, az apa tenyerén térképek izzanak, a csillagok pedig leesnek az égről. Ebben az apokaliptikus, átrendeződő világban szemlélődik a versek beszélője, mint utolsó tanú, akinek homogén világlátását elhomályosítja ugyan a mindenre ránehezedő szűretlen fény, máskor a dér, köd, gőz vagy cigarettafüst (Köd, Gőzölés, A harmat időnként című versek), mégis valami finom érzékiséggel ki tudja tapintani még a világ szétszóródását. „A képet el kell tudnunk szalasztani, vagy azt is mondja, tudnunk kell nézni úgy is, hogy semmit sem látunk.”[1] – magyarázza Plótinosz filozófiáját Hannes Böhringer, s pontosan ezt teszi Kopriva Nikolett is: noha sok minden zavarja a kilátást, mégis figyeli a természetet s benne az egyént, megpróbálja feljegyezni mindazt, amit e távlatban összefolyt vízió adhat számára. Plótinosz, illetve az esztétikai stúdiumok által is szerzett világlátás jelenléte tehát a versekben nyilvánvaló, miként a Plótinosz filozófiájában képviselt élményszerűség, misztika, líraiság is. A versek megszólalója ugyanúgy a szemlélés filozófusa: inkább kinyilatkoztatás-szerű szövegeket ír, mintsem cselekvő alanyként venne részt. A kinyilatkoztatás feltárás, leleplezés – ebben a kötetben egy külső tényezők által gátolt versbeszélő feladata lenne, viszont nincs tiszta hozzáférése a dolgokhoz, köztük saját énjéhez sem. Erős képiség társul a kötet fogalomtárához, de a képek legtöbbször árnyalva, elfedve mutatják magukat. Kopriva Nikolett költészetének különlegessége a világ mint látványelem sajátos megközelítése.
Az évszaktoposzok közül a tél áll legközelebb az itt megismerésre váró világhoz, ez az az időszak, amikor „Ablakodra tapadt jégvirágok ködösítik el az udvart” (A hegy csak látomás), amikor időt hagy magának a számvetés, a tükörbe nézés (a tükör a kötet egyik alapmotívuma). De a belsőtől mindig idegen a külső, ugyanígy ellentétpárja egymásnak a közel és a távol, a felnőtt és a gyermek („sosem lettem jó felnőtt”, olvashatjuk Akit hátrahagyunk című versben), az élet és a halál, a homály és a tisztánlátás. Átrajzolt helyek között létezik a megszólaló, ahol közösség helyett csak az van, amit a természet ad nekünk: „Évekkel később tűnt fel:/ csak a kertben nem vagyok idegen”. Lényegében magyarázza a címet a kötetindító vers, ahol a fa a gondolat vagy az énfejlődés metaforája is lehetne, de valójában nehéz felfejteni ezt a gyökerekkel indázott, sejtelmesen építkező világot. Ami ugyanakkor helyet ad a találkozásnak a másikkal, vagy egy másikkal, aki valójában szintén mi vagyunk, hiszen mikor többes számban szólal meg a vers beszélője, akkor is önmagával marad azonos („csak magamat hallom”). Talán nem is az én alakváltozatai lesznek itt igazán lényegesek, inkább a természet állandóságával szembeni emberi sebezhetőség, szétesés mozzanatai. Közönyös marad a föld, „amikor megpróbáljuk rajta hagyni lábnyomainkat.” Vannak ebben a világban még álmok, csak nincs ki megálmodja őket. Az egész valóságra ez a megfordított viszonyrendszer jellemző. Babits Csak posta voltál című versének alapgondolatai köszönnek vissza a képekből, például a nyomhagyás kísérletének kudarcában, de megtaláljuk a mottókban Ady, Dsida Jenő, Kemény István vagy Sziveri János szöveghelyeit is.
A négy ciklusba rendeződő versek négy különböző téma révén közelítenek a világhoz. Míg az első két ciklus távolról tekint szét a ködös tájban és figyeli a tengert, a harmadik ciklus Egy éjjel szétesett a ház címmel inkább a belső környezetet mutatja. Felsejlik a tájban a ház, megjelenik egy szomszéd. Az utolsó, kötetzáró ciklus visszatér a kezdeti kiindulóponthoz és távolít, hogy elérkezzünk oda, ahol Csak a csillagok vannak. Jellegzetesek és kiemeltek tehát a természethez kapcsolódó asszociációink. Közös bennük az, hogy az ember mindvégig farkasszemet néz végességének tudatával: előfordul, hogy „homokot köhögünk föl” (Amire csak…), máskor „Föld íze a számban, mintha egyszer már eltemettek volna” (Akit hátrahagyunk). Összhangban áll ez az érzés a kötet egyéb jellemző motívumaival, a gyásszal, feketeséggel, hantolással, lapátolással. S ha az utolsó ember is eltűnik a Földről (miként a kötetzáró vers víziójában) „a napok ugyanolyanok maradnak”– csak nélkülünk.
Kopriva Nikolett Amire csak a fák emlékeznek. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020
[1] http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/bohringer_mi_a_filozofia/plotinosz.htm
