A jobbik énem eltűnt.
Most nem tudom, mi az enyém,
az övé, kié az álom (Ezután)
Vagyunk is, meg nem is, vagyunk alig, ebből a gondolatból kiindulóan tudnám leginkább bemutatni, hogy miről szól Kopriva Nikolett Kővé zsugorodott ország című kötete, amely nemrég jelent meg – miként első kötete is – a KMTG kiadásában. Nagyon nehéz nem a háború felől értelmezni a kötetet, erre az értelmezési útvonalra igazítja az olvasót a cím és a versek hangulata is.
Az Elromlott a jelen hangulatában igazán nagy értéke a múltnak van: a múltban nemcsak az idő elevenedik meg, hanem a szereplők, családtagok meghatározó jelenlétét érzékeljük. A dédnagypapa, a dédnagymama, szülők, rokonok, szomszédok népesítik be az emlékezetet. Az ő életidejük is a múlt, hiszen a versek jelenében a pincékben bujkálnak, magukra hagyottan. Fáznak, a kőben /összezsugorodott szobák pedig magukra hagyottan állnak. Rögtön a kötet első versében ilyen erős képekkel találkozhat az olvasó. A versek beszélőjének egyik legfontosabb alapélménye a bolyongás, a zaklatottság, ami a mozgás révén is kifejezi azt, hogy a háború mindenféle rend megbomlását hozta magával.
Ki jön ide vissza, kérdezi a reményvesztett egyén, és mi lesz az emlékeinkkel, kinek idézzük fel őket majd és ki fog beszélni azokról, akik elmentek? Ezek a kiemelt kérdések elsősorban a háború végett fogalmazódnak meg a kötetben, noha a versek viszonylag keveset beszélnek direkt módon erről. Miközben a bepakolások során, a bőröndök látványában lassan elfogy az ország, minduntalan kérdezi a költő: hogyan borulhatott ennyire fel a rend? A fontos életképek pedig, miként Salvador Dalí festményei, látomásképeket adnak az olvasónak arról, miként lehet a szomorú jelenet túlélni és új tartalommal megtölteni (van is vers a kötetben Jelenések címmel).
Látom, füstöl a ház./ Fegyveresek rohangálnak az udvaron.
Túlságosan koncentrált lenne a háború felől értelmezni a világot, a Kővé zsugorodott ország perspektívája ennél is messzebb akar látni. Ahogyan az idő múlását mint alapproblémát nem csak a családi kapcsolódások emlékezete révén tematizálja a kötet, úgy a megírt világban tapasztalható súlyos válságnak sem csak a háború az egyetlen felelőse. A Hét születést érdemes elolvasnunk ebből a szempontból, mivel nagy áttekintését adja annak, hányféle alakváltozatban létezik az ember, azon belül is az ember jobbik énje, aki olykor „Fekete, sánta kutyának álmodja magát.” A fekete kutya mint a kötet vezető motívuma, a legváratlanabb helyeken tűnik fel, hogy a baljóslat üzenetét közvetítse az olvasók felé: nem kutya az, / csak a félelmeim/ egy nagy fekete zsákba összegyűjtve.
Mi minden vagyok tehát? – kérdezi a fenti témák révén a kötet, de a válaszul érkező nagy önállítások ebben a helyzetben, a háború árnyékában teljesen más érvénnyel jelennek meg. A „jobbik én” viszont álmodik, képzeletbeli útvonalakon jár a Notre-Dame-ban, miközben az ágyát boszorkányok járják körül.
A kötet sokat tesz azért, hogy a természet örömei és értelmezési keretei felé kalauzolja az olvasót. A versek alapélményeként a természetben töltött idő hangulata is meghatározó, mert a természet megvéd, elrejt, menedéket ad, ezért ide menekül a beszélő, amikor a titkai már nem férnek el másutt. A romantikus természeteszménytől kezdve sokféle természetkép található a kötetben, érezheti benne az ember veszélyeztetettnek is magát, de természetesen, menedéket is lelhet benne. A versek beszélője is szeret együtt létezni az éggel, több vershelyzetben érzékelhető Nemes Nagy Ágnes hatása, akinek költészetét meg is idézi Kopriva Nikloett például az Éjszakai tölgyfa című versében. A táj sokféle fogalma révén egy ökoesztétikai szemléletet kapunk, s ha elfogadjuk, hogy a kötet a biopoétika, tehát az élet felől közelít a szövegekhez, új jelentéssel gazdagodik a természet mint erős önkifejező erőnek az értelmezése is.
Mert mit jelent Európa leghosszabb hársfasorát keresni? Elsősorban a látvány miatt fontos, hiszen a kötetnek nagyon erős a színvilága: kék, piros, sárga és fekete színekben jelenik meg a táj. De a keresés kíváncsiság is, ez elvezet a tudáshoz, amit itt a művészettörténeti utalások is képviselnek.
Ahogyan nyelvem határai a világom határait jelentik, miként Wittgenstein gondolta, országom lehet a saját lelkem metaforája is – ha így értelmezzük a címet, egy tágabb értelmezési horizontot kapunk. A kérdés (főként a háború terhe alatt), hogyan nézünk önmagunk tükrébe idegenként, Kopriva Nikolett új kötetének egyik központi kérdése. A megválaszolás során sokat számol a következményekkel, mert mint művész, el kell tudnia kerülni a félelmet, amikor kimondjuk: nem akarom többé / tükrökben látni magam.
Kopriva Nikolett: Kővé zsugorodott ország, KMTG, 2023
