Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se, de érzem:
így van ez, és a szívem élve keresztre feszít.
(Catullus, ford. Szabó Lőrinc)
Nem is lehetne találóbb mottót keresni Szondy-Adorján György új kötetéhez, különösen, hogy a kötetzáró Kedves Barátom című vers Catullus jól ismert sorait idézi emlékezetünkbe: „szeretni vagy inkább gyűlölni”, teszi fel a kérdést Szondy is, sőt, egyik vers erős állítása szerint „amit gyűlölök, azt cselekszem”. Igaz, nem sok kérdéssel találkozunk a kötetben, és különösen nem ilyen direkt módon. A versek úgy találnak rá a klasszikus költői toposzokra, hogy észre sem vesszük: a költészet általános képeit olvassuk újra, miközben úgy érezheti az olvasó, őt szintén pásztázza a másik szem és az ő szíve is élve keresztre feszít. De kit? Ugyanaz a talány marad meg a kérdéssel szemben, mint a másik szem vonatkozási pontjánál, hiszen mi is van az egyik szememben (ha a másikban vessző)? Mit látok meg vele a magamból és a világból? Milyen formát találok a művészi kifejezésnek?
A szem a lélek tükre, tartja a mondás. Persze a tekintettel, látással kapcsolatos összes többi közmondásunkat felsorolhatnánk, és akkor a vesszőről még nem beszéltünk. Addig hajlítsd a fát, míg vessző – igen, ez a közmondás például a gyerekkort idézi, ami nem idegen a kötet összefüggéseitől sem. Az emlékezés az alkalmi versekben szintén megjelenik, ilyenek a Lövétei Lázár Lászlónak és Fekete Vincének írt művek.
Ezek a képek persze sokkal több jelentést sűrítenek, mint amit itt felsorolhatnánk, és a kötet célja talán az, hogy a különböző időket és a hozzájuk rendelt költői toposzokat nagyobb távlatból, fejlődéstörténeti, azaz evolucionista (Evolúció) és az örökkévalóság perspektívájából nézze. Hiszen, még ha „tűnni látom, az ízeket, / a világ ízeit nagy E betűkkel” (Semmiből fakadó vágy), mégis megvan a tudásunk, hogy az ember kiválasztott. Ezért van az, hogy a folytonosság láncolatában könyörületes természete mindig elvezeti az újrakezdés lehetőségének megtalálásához, hogy az emberhez társított mindennemű tulajdonságok együttesében képes legyen nemcsak látni, hanem meghallani a mélyebb hangokat (A beszédünk vége), az emlékeket, a vágyat, vagy épp az „átkozott óhaj”-t. Ezek révén tudunk eljutni a Másikig (így is értelmezhető a kötet címében szereplő Másik fogalom).
A másik szememben a vessző című kötetben azonban nem kifejezett cél a másik elérése. Másik helyett itt sokszor a természet áll, a madarak és a fák, ahogyan az egyik ciklus címében megjelenik (A fák vadászni mentek). Talán mert a fa az élet jelképe, és Szondy Adorján Györgyöt éppen ez az általánosan emberi érdekli, az időben kibomló lét, a lenni tudás boldogsága. Ezért megadja a magyarázatát annak, miért fontos számára a természet vizsgálata. A hetedik nap című versnek egy Szent Ágoston-idézet a mottója, mely rámutat arra, hogy a teremtett világban hogyan lehet megtalálni az örökkévalóság nyomait. A rátalálás egyfajta számvetés az idővel, az emlékekkel: „kinek adjam/hát, amit örökül kaptam és mégsem?” – teszi fel a kérdést.
Az első, kötetindító vers Irány címmel épp ezeknek a kérdéseknek jelöli ki a mindenkori idejét. Amikor „magukra öltik tornyos / csigaházaikat a percek”, teret engednek a nagy mondatoknak. Olyanok ezek, mint a körülírás a prózában. A hömpölygő, mégis nagyon feszes, egyszerre játékos, fondorlatos és titokzatos mondatok az „oly fölösleges irányok bármelyikébe” vezetnek. Kissé minden hiábavaló, a „kitöltetlen/órák pergő napjaiból/hónapok” lesznek, aztán évek. A szembenézéssel az Őszi foncsor című versben találkozunk: „Csali két szemeddel hívj ki a mezőkre,/ne szóljon hozzám többé a tükröm.”
A kiegyezés ebben a kötetben is a kettősségben történik meg. Az időben, az időbeli cselekvésekben ott áll az én, aki olykor szembekerül a „titokzoknis nemzedékkel”, vagy egyéb kultúrtörténeti morzsákban találja magát (például nagybányai növendék képe függ a falon). Fontos kérdés, hogy talál-e itt a talp dobbanása világot magának (A birodalom vaníliamadarai), miképp Babits Csak posta voltál című kiváló versében, vagy inkább marad a Fehér alapon vakremény.
A nagy énkeresések helyett legtöbbször a hétköznapi tevékenység örömei adnak irányt, ezért fontos szerep jut a rendnek, rendezkedésnek, ekkor szólal meg A csend, és a csend, aminek fontosságára Ferenc pápa magyarországi látogatása során mondott ünnepi beszédében felhívta a figyelmet. Ez a vonatkozás a kötettől egyáltalán nem idegen. Az olyan sorok, mint: „a hetedik napon nincs alkonyat”, vagy egyéb bibliai párhuzamok, több versben visszaköszönnek: „Májusfa/árnyékában árulják a paradicsomot / és láttam, hogy jó”. Az Itt, a mindörökben vagy az Eljövetel című vers már a címével utal erre a párhuzamra, ugyanakkor például a Bárhol című vers a Jelenések mellett számomra egy a popkulturális tartalmat idéz fel (Deák Bill Gyula: Közép-európai Hobo Blues III.). Ha egy kötet el tud jutni ezekig a kérdésekig, miközben titokzatos marad, akkor mondhatjuk azt, hogy beteljesült az írás. Ennek hatására mi se felejtsük el feltenni a kérdést:
„És vajon/ fölkelnek az árnyak dicsérni téged? / Vagy megfeszítenek. Harmadnapon.”
Szondy-Adorján György: Másik szememben a vessző (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2023)
