Regős Mátyás: Ismerem ezt – Bereményi Géza Magyar Copperfield című regényéhez

„Mondd, honnan bújtunk elő?” – kérdezik Pierre-t, aztán Benke utánozza a kérdezőt, s közösen az ágyba bújnak. A két figura – szokás szerint – megjelenik hajnalban fél háromkor, „hát itt vagytok megint”, hozzák magukkal szeretetteljes, finom lelküket (ha köhögnek, egymást itatják a hamutartó és a könyvek közt található pohár vízzel, állig húzott takaróval bújnak be az ágyba), hozzák félreismerhetetlenül gúnyos hangjukat és az elegáns iróniát. „Mondd, honnan bújtunk elő” – utánoz Benke (barátunk már megint elérzékenyül?), és hozzák azt a leheletfinom változást, amitől ez az éjszaka is elviselhető lesz. „Tegyük el magunkat holnapra.” (Bereményi: Benke és Pierre)

Ez a gondoskodó, figyelmes viszony jellemzi Bereményi hozzáállását majdnem minden karakteréhez. A Bereményi-figurák (apák, fiúk, nagyanyák, háborús veteránok, a fejek, képzelt barátok, Valóság nagybátyánk vagy a svéd király) nem a semmiben lógnak, összetartja őket Bereményi pókhálószerűen megalkotott univerzuma. Műveken és korokon át vándorolnak a karakterek, akiknek neve nincs, még arca sincs, csupán valami több, valami kevesebb vagy más, amitől éppen azok lesznek, akik. A Bereményi-művekben mozgó karakterek mindig többet jelentenek saját maguknál, körülményeiknél vagy mondandójuknál, ami igencsak emlékeztet minket a valóságra. Benke és Pierre (a példa kedvéért) a semmiből jelennek meg, s létezésük alapja – a lírai én – kérdez rá, fiúk, „honnan bújtunk elő”? Mintha A föltámadás szomorúsága csodálkozó hangja szólalna meg: „én nem tudom, / Ki vagyok, éltem-e, élek? / Valakinek neve vagyok / Vagy örököse egy halott / Szomorú nevének?” Persze – és milyen jólesik ez az Ady-vers hajthatatlan, tragikus hangjához képest – Bereményi karaktereinek (és elbeszélőinek) mindig biztonságot nyújt az irónia megtartó hálója. A Bereményi-figurák úgy táncolnak a kötélen, hogy ha leesnek, nyakon csípi őket egy képzelt barát, egy távoli rokon vagy akárki más, csak játszunk, igaz? – mondja, és talpra állítja az illetőt. Ennek ellenére véletlenül sem mondható el, hogy a szereplők életének tragédiái, nyomora, öröme ne bírna valóságos téttel és ne volna fontos, de Bereményi mindig jó ritmusban (a kapu elé) érkező (ön)iróniája folyton ott ólálkodik a közelben. Mintha vigasztalna ez az irónia, miért sírsz, no, ne sírj már, hát ennél sokkal nagyobb bajok is vannak, teljes a bizonytalanság, öreg, no, ne sírj, szedd össze magad, akkor pedig még játszhatunk is valamit. Mondjuk azt, hogy „félünk megint, játsszuk azt, hogy játszunk megint” (Bereményi: Tangó).

A Magyar Copperfieldet olvasva az az érzése támad az embernek, mint az egyszeri fiúnak a családi asztal mellett, aki századszor, ezredszer hallgat vicceket ugyanott-ugyanúgy, s egyszer csak kinyögi, „ismerem, ismerem ezt” (Bereményi: A legjobb viccek). Persze a fi ú nem ismeri a viccek tartalmát, csak a helyzetet, mi pedig éppen fordítva vagyunk. Ismerjük a Teleki tér piaci világát az Eldorádóból, Sanyi bácsit szintén, még a Legendáriumból is, a balatoni kalandokat a Hatvanas évekből, meg A 8. a 12. közül című dalból, a tánciskolák és Pierre iskolai birodalmát a Megáll az idő és az előzménynovellák által. Bereményi nem szégyenlősködik (s milyen jól teszi!), ha éppen szükség van rá, felhasználja már megírt történeteit, megírt karaktereit, és új keretet adva a cselekményeknek újraírja azokat, mindig más hangsúlyokkal, más nézőponttal. A forma más. Ugyanakkor sok minden változatlan. A minden emléknek kijáró tisztelettel megformált figurák, az önmagukon túlmutató karakterek (egy hadirokkant a háború, egy rendőr az állami erőszakszervezet, egy tanár pedig az intellektuális szembenállás szimbóluma lesz), és az egészre ráöntött, a nagy egészet belengő irónia – ugye játék, ugye múlik, de hát mégis ez volt az életünk.

Bereményi (jó Vízöntőhöz méltó módon) nem tud (és azt hiszem, nem is akar) elszakadni jól bevált témáitól, nemigen akar többet megírni rég kiismert életénél. Ez az olvasó számára több szempontból is nagyszerű. Egy író, ha mindig új és új témák után koslat, nehezen vagy nem lesz elég alapos, a tartalom, az új történet hajtja; ezt is lesz idő megírni még? – kérdezi magától haragosan, háború sújtotta övezetet kreálva irodalmi pályájából. A nagy egészet, az egy témát „megcsináló” írók (pl. Salinger, Ottlik, Bereményi) viszont bíbelődnek, így lesz-e jó, úgy lesz-e jó, a tartalom zsigerivé válik, minden porcikájukban ott van, csupán a megfelelő forma megtalálásával, csiszolásával foglalkoznak. Ezáltal műveik eljutnak az ábrázolás olyan letisztult formáihoz, melyekbe jó egyszerűen belemerülni vagy állunkig húzni ezt a (jelen esetben) Bereményi-takarót, hiszen ismerjük már ezt, olyan, mint volt, és mégis új, és mégis jobb.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)