Šujić-Lukács Lilla: Testközelben

Pár évvel ezelőtt kaptam Imrétől Sziveri János Pasztorál (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014) című verseskötetét. Valójában nem is ajándék volt, hanem „preloved”, pontosabban Imrénél túrtam azok között a könyvek között, amelyeket kiszelektált költözés előtt. Kicsit fura alakú könyv, nem illeszkedik a könyvespolcunkon lévő kötetek alakjához. Kilóg. Ma délelőtt került a kezembe ismét, amióta legutóbb be nem helyeztem jelenlegi pozíciójába, amikor már gondolataim jelentős része ezen az íráson járt. Sziveri János versei, Benes József grafikáival. Belelapozok:

„Vadidegen testek csapódnak be életünkbe, és eltűnnek hirtelen, de úgy, hogy még véletlenül se mondhassuk: nyomtalanul! (…) Úgy tesznek e testek, mintha megértenének minket, s belevésődnek lelkünk érzékeny márványfalába, hatalmas üreget marnak belé – ám erről szólalni, ehhez már kevés a józan ész. Csupán kaland lenne az élet? Korántsem. S mégis beléveszünk regényeibe, otromba cselszövéseibe; bár megnyugtató: szeretünk élni.” (Sziveri János: A rövid élet titka – Életregényem szinopszisa)

Most jobban beleásom magam a vékony kis kötetbe, annak világába, mint eddig, ugyanis január 11-én Zentán jártam, ahol a Zentai Magyar Kamaraszínház színpadán megnéztem a Hidegpróba (r.: Mezei Kinga) című előadást, amely Sziveri János vajdasági költő verseinek és Benes József Munkácsy Mihály-díjas magyar festő- és grafikusművész munkáinak világából táplálkozik és inspirálódik. Mezei Kinga nem először készít a költészet és a képzőművészet összefonódásából inspirálódó előadást. A Hidegpróbát – amely az előadás ismertetője szerint is így a trilógia harmadik részének tekinthető – az Éjidő (Pilinszky János költészete és Mezei Erzsébet rézkarcai alapján) és az Élőhomok (Tolnai Ottó költészete és Petrik Pál festő alkotói univerzumának fúziója) című előadások előzték meg. A Hidegegpróbát 2023. november 3-án mutatták be.

„Különös világ ez. És különös figurák lakják.” (Sziveri János)

Igaz ez Sziveri költészetére, Benes alkotásaira is, de leginkább az őket összegyúró Hidegpróba című előadásra. A díszlet, amellyel először találkozik a néző (amit később megtöltenek a színészek, a különös figurák, a zene), tökéletesen ábrázolja a különös világot. A díszlettervező, Ondraschek Péter, aki a trilógia mindhárom előadása színpadképének tervezője is, olyan sötét, komor, mégis végtelenül játékos vizualitás teret hozott létre, amelyben méltóképpen tudnak megelevenedni a Benes-figurák és a Sziveri-sorok. Különös világot teremtett.

A különös figuráknak. Mert az, ami a Sziveri–Benes-világot, jelen esetben pedig az őket együtt boncolgató előadást összeköti a komor, társadalmi kérdésekben határozottan állást foglaló közlésen túl, a testről való gondolkodás, pontosabban a testben való gondolkodás.

„Az emberi test sebzett, tépett, gólemmé növelt vagy más módon groteszkké nyomorított képével, apokaliptikus víziók, halálfélelmek megjelenítésével tiltakozom a háború ellen. A sorsában tehetetlen emberformájú lények agonizálása, az embernélküli tájak – hasonlóképpen egy rossz álomhoz – szándékosan keltenek rossz érzéseket a befogadóban, nyitva hagyva a kérdést: felébredünk-e?” (Benes József, Köztér, 4. évf. 3. sz. [2001], p. 8.)

Sziveri esetében a fáradt test, „a test mindennemű próbatétele” jellemzi a fizikai létezést. Az előadásban egyaránt megjelennek a gólemmé növelt Benes-figurák, ahogyan az elcsigázott emberi (Sziveri-) test.

A versek, szövegek, részletek magától értetődően változnak, válnak dalszövegekké az előadásban, amelyek sajátos, dinamikus ritmikájára különös-hangulatos zenei világot teremtett Mezei Szilárd zeneszerző. A 2010-es években lett divatosabb a slam poetry, amelynek művelői a műfajt kedvelők körében ismét felfedezték maguknak Sziverit. Nem lehet ez véletlen, Sziveri versei élnek, a mának és a máról szólnak, mintha épp most születnének. Mindez hanyagul tűpontos, laza pontossággal, játékos ritmikával. Ezekre a szövegekre az előadás zenéje is kitűnően rezonál, az eredmény pedig egy szívmelengető, mégis különös zenei-színpadi világ.

A néző testközelből tapasztalja, hogyan jár el a test felett az idő. Mert a költő tragikusan rövid életének, az élete végéhez köthető Bábel-ciklusának pedig a test elmúlása szerves része, amelyet az előadás is ábrázol: a narancs, a csíkos pizsama a kórházi tartózkodást, a rengeteg óra, vekker pedig azt jelzi: lejár az ideje minden testnek. „S hogy a szerző legvégül jobblétre szenderül? Annyi baj legyen, mert remélhetőleg ő onnan is vissza-visszajár.” (Sziveri János: A rövid élet titka – Életregényem szinopszisa)

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)