2022. szeptember 24., 07:29
Sápatagnak, olykor életidegennek, gyakorta igen-igen belterjesnek érzem a bel-belpesti lírát. Túl sok a barázdabillegető, s túl sok a barázda. Túl sok az önérdek, temérdek a magánközlés. A bel-belpesti szerk. – mint a Macskafogóban a denevérek – gyakran beéri konzerv vérrel. Jönnek (hozzá), akik szoktak, írnak (neki), akiknek írniuk kell, akikkel nincs gond, akikre hivatkozni lehet, akik értik a belpesti „tájszólást”.
Ezért is élvezem annyira, amikor a Nyugat Plusz főszerkesztőjeként, immáron 12 éve, nem feltétlenül csak a pesti elithez sorolt kollégák műveiből válogathatok. S a határon túlról sem a belpesti tippeket „játszom” meg. Nem véletlen, hogy inkább budai (tabáni) polgárnak vallom magam. (Esetleg: újpestinek...)
A Nagy Erika szerkesztette Szlovákiai magyar szép irodalom 2022 című antológiát örömmel kaparintottam meg, már csak azért is, mert több szerző a Nyugat Plusznak rendszeresen küld nemes portékákat (értsd: primőr prózát, friss verset). Szóval, mikor e sorokat körmölöm, nem a szigorú szerkesztő veti papírra veretes sorait, hanem egy lelkes olvasó, aki az évek során a felvidéki kortárs irodalom nagy barátja, szurkolója lett.
A könyv erénye, hogy nem igyekszik elrabolni a drága időt. Nem tolonganak benne a bel-belpesti ízlésnek megfelelni próbáló, félhalott írásművek; a prózáknak atmoszférájuk, levegőjük van, a versek többsége pedig kerüli a divatosság csapdáját. Gál Sándort idézve: „ebben az időtlenségben / már mindenre van időm” (Tapintható magány).
Igen, a bel-belpesti gyors csak hadd robogjon, Az örök Felvidéknek meg legyen meg a maga ritmusa! Néhol „valahonnan mélyről / az álom hajszáleres testéből” (Bolemant: álom), néhol „szálazó mozdulattal” (Fellinger: Buborékmentes), néhol „új hidak, új utak felé” (Hodossy: Amikor az idegen visszatér) tartanak a mondatok, óvatosan célozva az időtlenséget, „ahol csősz szí vénséges csutorát…” (Hodossy: Időutazás a szélnek eresztett bábuval).
Lapszerkesztőként gyakran morgolódom a honi prózaírás satnyuló színvonala miatt. Úgy érzem, a „blogirodalom” mára megtette kártékony hatását, a szófosás nemzeti sporttá nemesül(t). De a kortárs költészetben is bántóan sok a póz, az allűr. Tőzsér Árpádot idézve: „…a vers ma a röhögő, fingó, csont nemiszervét rázó Halál tánca” (Post-danse macabre avagy: Az utolsó ellenállók). Egyetértek vele. Ezért is éltem meg felüdülésként a 2022-es összegző kötet elolvasását a rekkenő hőségben. Ugyanis e versek többségének tétje van. A prózák pedig – ha nem is mind – jól felépítettek, néhol játékosak, vitriolosak, néhol meseszerűek, máskor „belemenősek”, mint például Százdi Sztakó Zsolt a migránskérdést sem megkerülő, a fogyasztói társadalomban lézengő modern ficsúrok egyoldalú világlátását bemutató tömör, (elképzelt?) riportba hajló remeke. Bravúros Csáky Pál A gyűlés című majomparádéja, Bíró Szabolcs Holnapja, Jancsó Péter (a Nyugatból is ismerős) Blues-ja. Szerethető Fiala Ilona Lányfocija is. Z. Németh István Kiégése – mestermunka.
A Tóth László – Tőzsér Árpád – Varga Imre „belső hármas” pedig olyan stabilitást (erkölcsi értelemben is!) ad a felvidéki „válogatottnak”, amiről talán még a bel-belpesti kollégák is hallottak…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
