2021. április 03., 09:02
Döme Barbara kétséget kizáróan az egyik legmeghatározóbb alkotója a kortárs irodalomnak. Az Irodalmi Jelen prózadíjával kitüntetett írónő 1973-ban született Debrecenben. Írói munkássága mellett szerkesztőként, valamint újságíróként is tevékenykedik. Megkapta az Irodalmi Jelen prózadíját, valamint az Év legsikeresebb szerzője 2020 díjat az Orpheusz Kiadónál. Nők a cekkerben című novelláskötete bekerült a Távoktatás magyar nyelven című programba.
Szavak nélkül búcsúzkodtam édesanyámtól, amikor kamerán keresztül kellett végignéznem végtelenségig nyúló szenvedését. Maró fájdalom öntött el, miközben én Budapesten, ő pedig Tatabányán egyedül, egy száz négyzetméteres lakásban próbálta legyőzni az istenek által ráruházott végzetét. Szavak nélkül bámultunk egymásra. Pedig annyi mindent mondtam volna neki. Többek között azt, hogy amikor bántottam is, végtelenül szerettem. Vagy hogy még mindig ő az egyetlen, aki megeheti a kakaós csigám közepét. Ha akkor került volna kezembe Döme Barbara novelláskötete, nagy valószínűséggel felolvastam volna neki a Szó nélkül című novellát, amelyben az a fajta anyai szeretet domborodik ki a sorok közül, mint ami köztünk is van.
Talán szavak nélkül valóban egyszerűbb lenne összefoglalni mindazt, amely az Angyalt reggelire kötethez fűzött várakozásaimat felülmúlva várt rám a könyv 175 oldalán. A borító első pillantásra egy bájos, talán szerelmi történetekkel tarkított, a transzcendens világban mozgó novellákat ígér, amelyek melegséggel és a finoman megkomponált sorokkal ragadja ki a mindennapi életből az olvasót. Döme Barbara munkásságát ismerve azonban sejteni lehet – amint azt a kötetcím is ígéri – a lágy külső egy, a kegyes hazugságoktól mentes kötetet takar, és ami valójában vár ránk, az a letaglózó, felkavaró gondolatok naturalista szemléltetése, amely mostanra az írónő védjegyévé vált. A torokszorító és olykor bizarr tragédiák mellett a groteszk, valamint az abszurd műfaji sajátosságainak vonásait is viselő novellák némiképp csillapítani próbálják a felkavaró érzést – már amennyire ez lehetséges.
„Ezt a kötetet biztosan nem ajánlanám senkinek. Kész önsanyargatás olvasni! Úgy érzem, hogy megfulladok a sorok között” – gondoltam magamban a kötet első, Semmi a mindenségben című ciklusa után. Nagy levegő, bátorság. Ez kell ahhoz, hogy a második ciklusba belevágva újra és újra átélhessünk olyan mély intenzitású érzelmeket, amelyek lelkünk legféltettebb bugyraiban is képesek utat törni és felszínre hozni valódi gondolatainkat. Ez egy önismereti folyamat, amelyben az olvasó novelláról novellára lépkedve ismerheti meg igazán mindazt, ami a lelke mélyén lakozik. Az elvesztegetett szerelmek okozta csalódás, a ki nem mondott szavak és az évek során elfojtott könnyek garantáltan utat törnek maguknak a felszínig.
Aztán a végéhez érünk és azon gondolkozunk, hogy vajon miért nincs tovább. Talán önsanyargató lény az ember, vagy csak szeretünk szenvedni, és szenvedélyesen élni. Bármelyik is legyen, hálával tartozom Döme Barbarának, hogy megmutatta nekem, milyen a kompromisszumok nélküli alkotás, milyen a szavak nélküli búcsúzás.
(Döme Barbara: Angyalt reggelire. Orpheusz kiadó, 2021, Budapest)
