Majoros Sándor a pontosan és jól fogalmazó prózaírók közé tartozik. Mondataiban kevés a fölösleges szó, novelláiban a fölösleges mondat, történeteiben pedig a fölösleges rejtelem. Olvasóbarát, szimpatikus, humoros” – írja róla egyik kritikusa, amelyhez csak annyit fűzhetnék hozzá, hogy fölösleges rejtelem valóban nincs az írásaiban, ám annál több bennük a nyugtalanító, olykor abszurdba, mágikusba hajló elem. Majoros Sándort alapvető élményanyaga, tapasztalata a Vajdasághoz, azon belül is Bácskához fűzi, de mindez korántsem jelenti azt, hogy egy konkrétan meghatározható földrajzi régió írója lenne. Sokkal inkább arról van szó, hogy Majoros írói világa azért is lehet ismerős az olvasónak, azért is állhat közel hozzá, mert a kelet-közép-európai ember tapasztalatait, életérzését ragadja meg, egyszóval azt a világot, amelyben a realizmus bőven megfér az abszurddal. A látszólag kedélyes, humoros, ismerős hangú elbeszélések, novellák valójában nem azok, amiknek látszanak. Hirtelen, a sorok között olykor feneketlen szakadékok nyílnak meg, amelyekbe bepillantva tragédiákra, félelmekre és fájdalmas emlékekre látunk. Az Akácfáink sokáig élnek elbeszélései, a Meghalni Vukovárnál című regény – hogy csak két kötetét említsem – mind ezt a tapasztalatot közvetítik a Majorosra már pályája legelejétől jellemző kifinomult írói eszközökkel.
Majoros Sándor egyszerre áll a hagyományban, a magyar nyelvű kispróza nemes hagyományában, de egyúttal azon kívül is, a fantasztikumba hajló, a rendhagyóra, szokatlanra „kihegyezett” történetvezetésével. Erős atmoszférával bíró, szuggesztív történetmesélése teszi Majorost a mai magyar prózairodalom megkerülhetetlen alakjává. Korai novelláiban Bácska még babonákkal, misztikummal átszőtt régió volt, onnan tágította tovább világát a groteszk és ironikus árnyalatokkal gazdagított realizmus felé. Életműve kötetről kötetre egyre gazdagabb, szerteágazóbb. Majoros Sándor lenyűgözően sokat tud arról, ami – hogy egyik novelláskötetének címével éljek – az „emberrel esik meg”.
Nincs ez másként legújabb novelláskötete esetében sem. A I. világháború nyitányának mindennapjait ábrázolja más-más elbeszélő szemszögéből. Ezekből a mozaikkockákból rajzolódik ki a háborús készülődés háttérvilága katonák, szerb parasztok, tolvajok és kocsmárosok… történeteinek tükrében a szarajevói merénylettől a Drina menti csatáig. Azon túl, hogy ezek az elbeszélések is roppant olvasmányosak, rögtön bevonzanak a világukba, és szinte közvetlen szemtanúivá válunk az eseményeknek – rendkívül sűrű szövésű, tömör, nemegyszer költői tömörséggel és ábrázolástechnikával bíró szövegek, amelyeken feszültség vibrál végig, s teszi letehetetlenné a kötetet.
Majoros nagy mestere annak, hogy a kisemberek, áldozatok, csínytevők… epizódjaiból rajzoljon meg egy egész társadalmi, történelmi tablót – s anélkül, hogy hosszú oldalakon végignyúló csatajeleneteket írna, az emberek idegrendszerében kezdődő háború drámájának érzékeltetésével még átélhetőbbé teszi témáját. Még ha ezt keserédes humorral teszi is. Ahogyan Márai Sándor írta, a háború nem az első puskadörrenéssel veszi kezdetét, hanem korábban, amikor az emberek elkezdenek beszélni róla. Jól tudja ezt Majoros Sándor is. A Monarchia hadseregének szerbiai bevonulásában sincs semmi heroikus: egy tüzérségi ezred kínos, bizonytalan és belső feszültségektől terhes tekergőzése a bosnyák szakadékok fölött a helybéliek bámészkodása közepette: rendkívül emberközeli nyitánya a könyvnek. De említhetném az egyik kedvencemet, a Szamártemetést, amelyben a főszereplő fogadásból több száz méterről leteríti egy szerb paraszt szamarát, amelynek retorziójaképp el kellene temetnie a már puffadó tetemet a csupa-kő földbe. A szamár tulajdonosa alkut kínál: nyúzza meg inkább, mert neki kellene a bőre, és akkor megbocsátja a katona tettét. Úgy kell megnyúzni, ahogy az embert szokás – mondja a paraszt. Ehhez meztelenre kell vetkőzniük, neki és a társának, hogy a ruhájuk tiszta maradhasson. Mire a két rászedett katona végez, a parasztnak hűlt helye, és persze a ruháiknak is.
A trónörökös ellen elkövetett merényletről először közvetetten egy cigány kávéház-tulajdonostól értesülhetünk, aki egy ékszertolvaj dámába lesz szerelmes. Egy szalonokhoz szokott ezredes megszökött uszkárját keresik katonái, miközben kétes alakok közé keveredve képzelet és valóság határára érnek. Egy kolostorban letáborozó hadtest szereplői múltbéli bűntény után kutatva, egyre mélyebbre süllyednek kérdéseik és félelmeik mocsarában…, és folytathatnám. Mindez alatt pedig vonul, vonulgat, meg-megtorpan, továbbdöccen a Monarchia önmagában is már soknemzetiségű gyalogsága – egy olyan földön, amely egyrészt versekbe kívánkozó természeti csodákkal megáldott, másrészt egészen más kultúrájú és vallású népeket hord a hátán (pravoszláv, muzulmán), harmadrészt hiedelmek és balladák titokzatos, sűrű atmoszférájú világát rejti magában, amely időnként feltárul az egyre jobban összezavarodó és kétségeikkel küzdő katonák soraiban.
Majoros novelláskönyve lélektani kordokumentum is. Hitelesen és árnyaltan ábrázolja a soknemzetiségű Balkán és Kelet-Közép-Európa népeinek együttélését, miként gabalyodnak bele olykor bonyolult és konfliktusokkal terhelt kapcsolatrendszerük hálójába. Ennek a sokszor átláthatatlan, különböző szokásokkal, hagyományokkal és legendákkal tarkított világnak a mélyére Majoros novelláin keresztül úgy pillanthatunk le, mint búvárszemüvegünk lencséjén át az óceán kitárulkozó és lenyűgöző csodájára.
Majoros Sándor új könyvét valamennyi érintett nép nyelvére le kellene fordíttatni, ahogy a szerző előző köteteit is.
(Megjelent a Magyar Napló 2018. januári számában)
