Kövesdi Károly frissen kapott verseiről
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik. S már alszik is – nem forgolódik, mint valami nyikhaj városi stresszdudva. Igen ám, de megint megverik az ablakot, épp csak virrad, de verik, szorgalmasan. Kiszól, kérdez, s hallatszik is a lelkes válasz: Karcsi bá’, hoztam bíbor tintát, kiáltja a Vers. Nézzen a pirkanat felé, onnan merítettem! Hát valahogy így érkezik a vers az általa választotthoz.
Esetünkben Kövesdi Károlyhoz, akit – remélem – nem igazán kell bemutatnunk a magyar olvasóknak. Verseket fél évszázada publikál, újságíróként majd ennyi ideje dolgozik, mondjuk ki, fáradhatatlanul, olyannyira, hogy eme utóbbi költői jelenlétének ritkulásához vezetett. Amit elsősorban nem versesköteteinek gyérebb megjelenése mutat, hisz vannak nála önmagukat szigorúbban rostáló költők is, hanem az újságíróból közéleti publicistává, meghatározó hangú véleményformálóvá kinövő karakteres, és a maga igazát kíméletlen szókimondással tolmácsoló zsurnaliszta (köz)- ismertebbé válása. (Ez sem ismeretlen történet, példa lehet erre Lendvai Istvántól Bolgár Györgyig számos életpálya, sőt, fölhozhatjuk a Vajda Jánostól Arisztideszig, avagy a Bodor Páltól Diurnusig tartó belső utakat.) Mindezt Kövesdi esetében azért érdemes elmondanunk, mert a példák több esetben is rámutatnak a veszélyre: a poézis és a publicisztika sokszor inkább taszítják, mintsem vonzzák egymást. A legjobb publicisztikák azért válnak olyanná, mert a pillanatnyi valóságot teszik megérthetővé a kései olvasók számára; a költészet viszont akkor maradandó, ha – a pillanatoktól s a percemberkéktől elrugaszkodva – mondandóját az egyetemességhez intézi. Egy költői életmű annál kevésbé maradandóbb, minél több aktuális programverset halmoz föl munkáiban. S hát a programvers mindig csúszós talaj; a legőszintébb szándék is kikezdhető akkor, ha indulatból fakad. Kövesdinél sajnos ez többször is becsúszik, s bár azt mondtam, szándéka őszinte, az eredmény mégis kétséges.
Mondjuk úgy: új kötete kezdése és vége a költészet iránt elkötelezett poétát idézik, de a szerkesztési ív alapján is kirajzolódó középső harmad sokszor nem több pillanatnyi dühkitörésnél, gyorsan elillanó, semmit föl nem lobbantó szikránál. S bár az, amiről most írok, alig sem jellemző horzsolás, de azért előfordulása vérző sebbé válik; ezzel kapcsolatban a magam részéről itt is megjegyezném, hogy a „fajta, fajtája” kifejezés (minden nyelvi szószátyárkodó csűrés-csavarás ellenére) a fajra utaló meghatározás, s ebből fakadóan minden fajra tett megjegyzés bárkit összemoshat a sajátjaiból származó szörnyekkel, sőt, bármilyen etnikai alapon – akár ellenünk is – elkövetett bűncselekmények nyerhetnek olyan optikát, amely által azok magyarázhatóak, felmenthetők. (Lásd erre – akár – Esterházy János sorsválasztó parlamenti beszédét.) Hiszen – nem így van.
S nem jó, hogy így van Kövesdi néhány versében, néhány sorában, hiszen amúgy verseinek többsége Nagy Lászlóhoz, olykor Juhász Ferenchez (a Merülés nyelvi megoldásaiban), de legtöbbször Ratkó Józsefhez mérhető. Magyarország temetőföld, posztumusz humusz, történelme soha el nem évülő priusz, mondjuk emlékezetből, azonnal, Kövesdit olvasva, „a föld nem árul el senkit, ölelése örök, ... mindig hazatérít és hazatalál” (Apámmal a kertben); „Nekik majd jobb lesz ők majd ... visszaszerzik amit mi hagytunk elorozni” (Az unokák); „Végül maga a haza is, amelyet annyiszor / elloptak, meggyaláztak, dobra vertek, / velünk egyszer hazaér, hazatalál.” (Hazatalál.) Ám előtte még „lásd mivé lettünk ezzé váltunk / itt nyugszik ezer évnek / minden gödörbe lapátolt álma / kínja keserve tévedése bűne” (elejétől a végéig – a reformáció évfordulóján).
A kör – a történelmi – bezárult, Ratkótól Ratkóig juthattunk, méltó módon megidézve s folytatva szókimondó, mégis egyetemes poézisét, de az is nyilvánvaló, hogy Kövesdi egy erre törekvő, mélyebb válogatás révén a kortárs költészet vagabund egyéniségénél messze túlmutatóbb lírát reprezentál(hat)(na); hatalmas, messze hangzó vers az Örökség, A szolgaság hegyén, az Isten tarsolya, az In extremis, hegyeket rengető sóhaj az Álom a szabadságról, majd jön az a ciklus (napiparancs), amire föntebb utaltam, s ami ballasztként nehezedik a kötetre, de túljutunk rajta (néhány olvasó már kevésbé lesz így ezzel), kár, mert talán el sem jutnak a Lövészárok-keringőig, a Leltárig, s még sorolhatnánk (miként az itt-ott betörő publicista hangvétel zökkenőit), de kár lenne torpannunk pirkanat előtt, hiszen a kötetzáró leletmentés, a nyolcvanas évek kézirataiból most először publikált Merülés majd mindenért kárpótolhat bennünket. Ez az a hangvétel, amelyre Kövesdi első szerkesztője (ahogyan egy nemrégi konferencián elcsípett beszélgetésből kihallottam: mindenkire emlékszik, s ez jó érzéseket kelt bennük) bizonyára csettint most egyet. Igen, ez a hang jellemzi Kövesdi Károly maradandó költészetét.
Kövesdi Károly: Visszakapott szavak, Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2023
Felvidék: 2023. november, IV. évfolyam, 11. szám
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
