2023. december 20., 01:05
Advent üzenete hagyományosan a belső csend felé fordulást, a lét békés összhangjának (vissza)keresését, lelkünk megerősítésének heteit kínálja föl. S hát mindezek elérését leginkább a versek kínálják – az a költészet, mely szakrális, ezoterikus kiterjesztésekkel képes áldással enyhíteni hétköznapi szorongásainkat. Megóv akár még ekkor is, a konzumkarácsonyok feszült „lélekszegényítő” önfárasztásától. Mondhatni, épp ezért (is) a legjobb pillanatban érkezik a könyvesboltok polcaira Baka Györgyi új (immár tizedik) kötete (Átmozduló léthatárok); egy olyan verseskönyv, melyet – ha csak úgy nem, szól a szleng – utolsó soráért kiváltképp érdemes elolvasnunk. Na de nem úgy, hogy most rögtön odalapozunk – el kell jutnunk addig a sorig, hogy teljes fényében megérezzük, engedjük áthatolni azt legbensőbb valónkig, létünk legszemélyesebb, talán még előttünk is ismeretlen tartományáig. Ahol „a mélységből kiáltás poétikája a létbizalom magaslati alkímiájától fényesül; az érzéki világban-léthez a természet eredendő transzcendenciája csatol kozmikus távlatokat”, írja a kötet rövidke elemzésében Halmai Tamás. Pontosan és szépen – ahogyan a csillagok… – úgy fogalmazva.
Persze, Baka Györgyi esetében, eddigi életműve ismeretében ez korántsem meglepő. Költészetének lételeme a szakralitás, a jézusi történet megannyi pillanatának fölfejtése, mondatainak szétszálazása, a biblikus paradoxonok elsődleges vagy rejtettebb átadása a versbeszéd nyelvén. A köntös fölemelése a porból. A tizedik kötet egy kicsit mégis más. Egyfajta végleges búcsú a létezés ’ajándékaként’ kapott kényszeres „hiúság vásárai”-tól, az akarva-akaratlan – már a részvétellel elfogadott részvétlen hétköznapokkal együtt járó – pusztító pillanatoktól. Nem menekülhetsz, mert mindenünnen s mintha időtlen idők óta, úgy árad s áradnak ránk a „Kifosztott csönd, gyötrő sötétség, üres tekintetek”. S mintha hiába hirdetnénk, hogy „feladhatatlan küzdelmünk / a lelki szabadságharc” – e végtelennek tűnő éjszakában csak a kárhozattal járó kísértés fokozódik: már nem egyetlen a veszélyforrás, hiszen mindenütt „kígyóbőrök csillognak a sötétben”.
Mit tehetünk – mi mást, mint visszamenni. Visszatalálni. (Ha tehetjük.) Az első kísértésig – s jól dönteni. Ez több szólamban is áthallatszik Baka Györgyi versbeszédéből, sőt, külön szimfóniaként jelenik meg, ha jól hangoljuk össze a dallamtöredékeket. Ha felpillantva a „Csillagokat ölelő csöndben / meglátjuk a kereszt szögeit”. S halljuk a hangot: „várlak vissza lélegzetembe, / vissza nem forduló / arcod sebét hordozom”. S megértjük, „a puszta széléről még visszanézek” gesztusa mit jelent, hogy „visszavirágzik / bennem a vágy, jövőmet visszaálmodom” … „vissza egészen / az ártatlan odaadottságig” … „vissza a szélringatta mezőkre” s hogy „visszaadjam, amit elvesztettél”. Mert a céltalan s lélektelen életutazás csupán „visszahajlás a rejtőző nemlétbe?”, kérdeznénk, s a válasz egyszerű: „Akinek nincs szárnya / visszahull a semmibe”.
De hát Szilágyi Domokostól tudjuk (s máshonnan is, úgy kétezer éve), hogy szégyen a szó, ha nem vigasz; így hát nincs más teendő: szólni kell, hiszen a nyelv az egyetlen kincsmindenségünk. Egyetlen kérdés vezeti a vers felé forduló Baka Györgyit: „Elbújtat az anyanyelv, vagy / kitárja ismeretlen mélységeim?” A helyes választ egy sejtelem adja meg: „fájdalmaimat, sebeimet / áthatja az ámulata / annak, hogy létezel”, s immár a küzdés maga a cél: „Naponkénti áldozatom rejtem / a csírázó magokba, kivirágoztatva / nemzetünket őrző anyanyelvem”. Hogy „megőrző anyanyelvünk / fénylőn fölragyogjon”. S „ebben az égő pirkadatban” érünk a kötet utolsó soráig, átjutva közben a mélységek s magasságok megannyi csapdáján, s megértve, hogy egyik sem rejt kevesebbet a másiknál a „hiúság vásárfiából”, már értjük a Hegyi beszéd első sorának paradoxonját is – mert nem igaz, hogy nincs annak első, eredendő, pontos üzenete. Nem igaz, hogy a lelki szegénység afféle együgyűséget fed; s más értetlen (félre)értelmezés is csak a Jézustól elfordulók süket füleire vall; az adventi áhítat megcsúfolóira. Baka Györgyi – ha lehet ezt mondani – pompás-poétikus értelmezéssel teszi egyértelművé az értetleneket zavarba hozó üzenetet: „Boldogok a Lélekért szegények!”
A tiszta forrásból merített poézist kínálja Baka Györgyi tizedik kötete. S talán az sem puszta véletlen, hogy épp ebben ér össze a költő szakralitást faggató életmű-keresztútja azzal a messziről érkező kérdéssel, amit a „kisemmizettek és meggyötörtek, / örökké fázók, éhesek, árvák, / melléjük állva, testvérként ölelve” őket tett föl, vésett az emberkor örök emlékezetébe: „Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?”
Baka Györgyi: Átmozduló léthatárok, Versek, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2023
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. decemberi számában)
