

Sziszifuszi munkának tűnik Tóth László vállalkozása. Pár éve elkezdte fölleltározni, számadó-kötetekbe gyűjteni életműve eddig jobban s általa kevésbé preferált szeleteit; s most, a fülszöveg szerint, „prózai-drámai” írásait szerkesztette egybe. Jól tette. Hanem, s lehet ez az én vétkem, de árgus kereséssel sem leltem ama prózára, ami határozottan elválasztható lenne lírikus alkatától, a gondolatszőttesekből álló szó- s szövegkárpittól. Attól, ami – ő.
A kötet első írása alatti évszám 1968, a kötetzáró 2018- ban datálódik, s jórészt így haladva ismerhetjük meg a szerző (általa is) eddig bevallottan „görcsös erőlködés”-ként kezelt prózakísérleteit, pedig „valamikor nagyon prózát akartam írni”, mondja. Ha mást akart, keresett, mint amit itt olvashatunk, akkor jól tette, hogy zárójelbe helyezte azokat, de még egyértelműbben fogalmazva: azt a prózát, ami itt nem lelhető föl, hiába kereste volna önmagában. Az én világomban a legszemélyesebb, legbensőbb próza is alárendelt saját történetének, ami mindenképp hat az íróra; de a Tóth-œuvre egyetlen részecskéje, mozaikja sem tud létrejönni önmaga nélkül. Az irodalom egyik bonmot-ja (már azzá vált) Rimbaud mondata: Én – az mindig valaki más; nos, Tóth László mintha kivétel lenne. Az ő szövegei az énjét kereső énből fakadnak föl, az én-ből születő világfölmérés, szellem és szerelem, haza és szeretet fogalomrendszerének kohéziójára törekszik; itt olvasható munkái sem kivételek: nem válhat prózává az, ami éppen lebontani igyekszik minden díszletet, elsöpörni terméketlen idősávokat; az okságig történő visszafejtés minden sora, kísérlet a tömeglét ellen. Mert „A szülőföld, akár a haza, bennünk van, bennünk képződik meg.”
De nincs „ugyanakkor”, sem egyéb, hasonló bornírt közhely bennem. Érdekes és érdemleges, fontos kísérletező szövegek gyűltek itt egybe; izgalmas az a műhelymunka, ahogyan a szerző eltávolodik attól, ami esetlegesen inspirálhatta (Lautréamonttól Salingerig kutakodhatnánk az alkalmi intertextualitások irányába), de a szövegek végül markánsan Tóth Lászlóévá válnak, mondhatni, mindenestül. Mert van egy azonosító jegyük: a megtalált hazátlanság. Amit szöveghűbben kellene írnom, hiszen ez az egyik textus címe: A megtalált hazátlanság. S erről szól (nem csak itt, de hát most erről beszélünk) Tóth minden szövege. Az én megkeresése, összefüggésbe helyezése, illesztése valahová, ami nem az elvárt helyen van, s végül annak elfogadása, a megtett út annak elfogadásáig, hogy nem ott van. Mert ott lenni lehetetlen, miképp itt lenni sem adatott. „Lehet, nem is csoda, ha magában a létezésben éreztem otthon magam? De ott is úgy, hogy egyúttal idegenül is? Ami sokáig el is vette a kedvem az unos-untalan szülőföldeléstől.”
Mondanám még, de a szerkesztő jogos szigora megszabta szöveghelyem. Ám futtában még utalnék az iménti sor játékos sziszegésére, igen, a szellem és a szerelem ars poeticájának kontextusba helyezésére. Így (is) tessenek olvasni e szövegeket! Tűnődésre késztethet mindenkit.
Tóth László: A világ közepe (Kísérlet és más), Gondolat Kiadó, Budapest, 2022
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Ki gondolná, hogy különös dolgok bárkivel és bármikor megtörténhetnek? Illetőleg: ki gondolná, hogy különös dolgok nem történhetnek meg bárkivel és bármikor? M. Nyirő Mária A varázsmag szövetsége című meseregényének főhőse ez utóbbi kérdés hallatán bizonyára egyetértően bólogatott volna egészen addig a napig, amikor egy különös pillanatban megnyílt egy varázsajtó, és… Na de ne fussunk ennyire előre!
Nemrégiben újabb kötettel, pontosabban a sorozat utolsó előtti darabjával egészült ki Kovács László és Görföl Jenő középkori templomokat bemutató könyvfolyama. A szerző–fotós páros ezúttal Trencsén, Liptó és Árva vármegye tizenhat templomát és két kápolnáját igyekszik a templomok iránt érdeklődők elé tárni.
A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában április 13-án kiadott Lélek vagyok, élni szeretnék! című hangjáték, szakmai és eszmei értékét egyaránt figyelembe véve, méltó főhajtás a nyolcvan éve elhunyt költőóriás, Radnóti Miklós emléke előtt.
Sarnyai Benedek új, a KMTG gondozásában megjelent kötete Elfeledték magukat címmel nem egy gondterhelt vagy vészterhes időket jósló könyv. Úgy mutatja meg egy kis közösségnek, a falunak az egyszerűségét, a közösségre jellemző szabályszerűségek természetét és a közösségi élmények hiányából eredő, korunkra jellemző elvágyódást a jelenből, hogy nem válik didaktikussá, vészjóslóvá.
Ez a könyv lényegében a Libatoll és történelem (Put u juče) folytatása. Minden, amit abban a kötetben észleltem, ebben is jelen van. A kisember története, a túlélésért folyó harc, a kisembert felőrlő történelem, a szavak eredeti jelentésének keresése, a részletek iránti érzékenység, Várady Tibor kitérői (a gyerekkorba vezető út és Amerikával való összehasonlítása) és persze Várady ragyogó iróniája… Minden szöveg kezdete mintegy a dokumentum fölelevenítése.
Halmosi Tantra és hőszivattyú című legújabb kötete a lírai trilógia folytatása tulajdonképpen, ám itt már nyoma sincs őszinte felháborodásnak, kiborulásnak, kétségbeesésnek, annak kapcsán, hogy hová is tart a világ. Maga a cím is arra utal, hogy már csak az elmélkedés maradt – megállapítások, riasztó és kegyetlen tények valóságosságától megtörten a költő már nem hiszi, hogy az embertelen világ megjavítható, nagy erőfeszítések után végképp levonta következtetéseit.
Jon Fosse Fehérség című művének magyar nyelvű kiadására nem kellett sokat várnunk. Az eredeti, norvég nyelvű kiadás 2023-ban hagyta el a nyomdát, a magyar nyelvű fordítás pedig már 2024 februárjának közepén elérhető volt a könyvesboltokban. Az, hogy a norvég nyelvű megjelenést ilyen gyorsan követte a magyar nyelvű kiadás, nemcsak a rövid terjedelemmel magyarázható, hanem azzal is, hogy a Svéd Akadémia Jon Fossének ítélte oda a 2023-as irodalmi Nobel-díjat.
Az ateistákon kívül az emberiség túlnyomó része hisz Isten létezésében, közülük sokan igyekeznek a Teremtő kinyilatkoztatásának megfelelő életvitelt tartani, a kíváncsibbak szeretnék kifürkészni Isten szándékát, hogy voltaképpen mi is a célja az emberiséggel. Az Úr akaratának tulajdonítják a tömegkatasztrófákat, a háborúkat, az emberi szenvedést egyaránt, mások ilyen esetek kapcsán felvetik a kérdést, hogy ilyenkor hol volt Isten, miért került bele a tervébe a szenvedés és a pusztulás.