A vers meglehet valóban olyan, mint Isten lélegzetvétele. Annak ritmusa, s az a néhol felgyorsuló zihálás, mely a teremtés fázisainak lexebb pillanatait kíséri. Nem sajtóhiba, s nem is én vétettem el a szót – tudatos szándék volt ez. Mert a vers, bár teremtés, nem olyan, mint Istené. A vers egyszerre magasztos és profán, emelkedett és földhöz tapadt. A vers a lélek létezése és a létezés lelke – kettőjük szignifikáns rögvalósága. A kettő közötti láthatatlan, de érzékelhető tér metavers-valósága. Valahogy ezt érezzük, remélem, többen is, Z. Németh István minden egyes verseskötetének olvasása közben. Ma már egy kicsit azok előtt is, hiszen emlékeinkben élnek a korábbi opusok, s az általuk teremtett várakozás – tudjuk, hogy az új vers egy újabb sétára hív ama bizonyos szint fölé. És most sem csalódunk: az Éjszaka a szaunában címen kapott új kötet profán játszadozásai és véresen komoly következtetései tovább építik s gyarapítják a Z. Németh-életmű korunk értékes kulturális örökségét. Korunkét, mely egyszer majd – pusztulásával, széthullásával, illúzióinak s érzelmeinek folyamatos kiüresedésével együtt – olyan gyönyörű leletet képez, mit számunkra jelentenek ma a földből kiforduló antik művészet szobortorzói; igen, ez a költészet olyan szép lesz és „olyan megrendítő, mint a világanyanyelv”, amelyen majd értelmezik sorait.
Így s ezzel kell kezdenünk rövid krónikánkat e kötetről, hiszen annak intertextuális építkezése mondhatni adja magát ehhez; arra predesztinálja olvasóit, hogy egyfajta palackposta-sorsot reméljen e verseknek; szóljanak majd úgy, valamikor, ahogyan ma szólnak hozzánk a krónikás énekek szerzői. A költő figyeli korát, hallgatja s dialógust kezd kor- és pályatársaival, de olykor ennek tudatosságát is átlépi a talán véletlen spontaneitás; s a költészetben meglehet ez a legnagyszerűbb dolgok egyike. Amikor a formajegyek alapján egymástól távol álló poézis gondolata, metaforája kapaszkodik össze, mondtam, talán véletlenül, s ez a pillanat a költészet hatalmát bizonyítja – hatalmát akár a teremtés fölött is, hiszen míg az a maga hat napja során létrehozta az időt s a holnapot, addig a költészet mindenkori létezése e létezés metaforáit s emlékezetét teremti meg. A tegnapokat teszi halhatatlanná. A létező legszebb módon, s ugyanakkor a nyelv lexebb eszközeit is (ha kell) mozgósítva. Mert hogyan írja le a szórvánnyá válás tragikumát Z. Németh? „Nézd az anyanyelv / Taigetoszáról / lehulló gyermeket. / Kitárt, piros szívéből / öröksége elszivárog. / Neki nincs többé mamája, / nem sír a vén cigány, / nincsenek velszi bárdok.” Olvassuk, s hirtelen fülünkbe mászik, e betűk mellé ég Domonkos István képalkotása a lenni kormányeltörésben végső fázisáról: „Négy nyelvet beszélő unokáimban Londonban él a nemzet!” Mondtam, véletlen ez az áthallás, de annyiban mindenképp említenünk kell: Z. Németh akkoriban született, amikor ez a Domonkos-vers, s immár fél évszázaddal később látja s észleli ugyanezen baljós jövőképet kora s annak nemzedékei előtt; úgy tűnik hát, hogy a végzet útjai korántsem kifürkészhetetlenek. Legfeljebb a halandó világ hunyorog vaksin; a költő mi mást tehetne – megteremti, mint írtuk, az emlékezést, a múltat, a teremtett világ teremtés előtti korából küld jeleket Istennek: „Az összes eddigi életed / ott van a kövek emlékezetében. / Napjaid vízsodorta, kisimult / arcú kavicsok. / Úgy ülnek ki sorban a fövenyre, / mint teremtett világ partjára / a születő csillagok. / A fényesekért Isten lehajol.”
Valahogy így summázhatnánk eme újabb Z. Némethversopust, de persze meg kell említenünk a közvetlen intertextualitás választását is; remek, ahogyan már-már kávéházi hangulatot hozva idézi meg pályatársai alakját, versvilágát kötetében a szerző. Ez a kávéház amúgy valahol az Isten háta mögött van, megteremteni is elfelejtette, ide tudnak még behúzódni a költők, hogy amolyan másnapos örömzenészként elmondják a világot egymásnak, úgy, mintha mindenkinek. Kulcsár Ferenc balladás krónikái, Tóth László filozofikus futamai, Bettes István rímbukfencei, Hizsnyai Zoltán groteszk-ironikus futamai simulnak össze Z. Németh parabolái által egyetemes versemlékké; s a további ciklusok immár közvetett módon kapcsolódnak ama sajátos költészethez, mely egyre inkább a posztapokaliptikus világ képeihez alkalmazkodik, azt tükrözi, mert az veszi körül, s az a jelene, valahogy úgy, ahogyan a földből manapság kiforduló antik kultúra szobortorzói jelenítik meg számunkra – a jövőt. Hogy van, ami elpusztíthatatlan. „nem szégyen hogy most belehalsz / magadba valahova nagyon mélyre / ahová az isten sem lát el szemüveg nélkül”
Z. Németh István: Éjszaka a szaunában (Új versek, 2018–2023) Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2023
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
