Kedvező reflektorfényben a királyi család
A korona című sorozat, amelyet a Sony Pictures Television készített a Netflix számára, II. Erzsébet királynő uralkodását szándékozik bemutatni. 2016-ban kezdték el forgalmazni, és 2023 decemberében vált elérhetővé a Netflixen a legfrissebb, vagyis a 6. évada. Ebben a tíz epizódból álló évadban a kilencvenes években követhetjük végig Erzsébet királynő uralkodását, aki ekkor már igencsak benne van a korban. A sorozat fő alkotója, írója és vezető producere Peter Morgan, a rendező Stephen Daldry, a főbb szerepeket Imelda Staunton, Elizabeth Debicki, Rufus Kampa, Ed McVey és Meg Bellamy alakítják, a zenét pedig Martin Phipps szerezte. A sorozatot műfajilag a történelmi dráma kategóriába sorolják.
A királyi családon belül elsősorban Erzsébet királynő áll az egész sorozat középpontjában, így azután nem meglepő, hogy neki van a legfőbb szerepe a 6. évadban is. A királynőt ebben az évadban Imelda Staunton alakítja. Amikor elkezdtem nézni a sorozatot, meg voltam győződve róla, hogy a készítők hatalmasat hibáztak azzal, hogy őt választották Erzsébet királynő szerepére, hacsak nem feltétlenül rossz színben akarták feltüntetni, mert Imelda Staunton rengeteg embernek úgy él az emlékezetében, mint a Harry Potter-filmek egyik leggonoszabb és legkegyetlenebb szereplője, aki mindig látványosan élvezi a többi ember szenvedését. Az első epizód során nem is tudtam leküzdeni a királynő iránt érzett ellenszenvemet, folyton Umbridge-et, a perverz szipirtyót láttam magam előtt. Elismeréssel adózom a színésznőnek, amiért a második epizódtól kezdve sikerült fokozatosan feledtetnie velem a Harry Potter-filmekből ismert gonosz karaktert, és végül már csak Erzsébet királynőként gondoltam rá a sorozat végéig. Azzal kapcsolatban viszont, hogy a királynő jellemének bemutatása hiteles, erős kétségek élnek bennem.
Peter Morgan elfogultsága egészen egyértelmű a királyi családdal és főként Erzsébet királynővel szemben. Mindez a sorozatból is leszűrhető, sőt egyszer még azt is kijelentette, hogy a sorozat tulajdonképpen szerelmes levél a királynőhöz. Egy szerelmes levélben pedig nem igazán számíthatunk objektivitásra. Amikor befejeztem a sorozatot, az volt az érzésem, hogyha végignézi az ember, nem tudja nem megszeretni a királyi családot. Gyanítom, hogy ez is lehetett a készítők célja, növelni a család népszerűségét, és nagyon ügyesen tették ezt. A nézők érzelmeire hatnak. Vitathatatlan, hogy az érzelmes pillanatok szinte tökéletesek, nem túl hosszúak, nem túl csöpögősek. Feltűnő azonban, hogy bárki, akinek köze van a királyi családhoz bármilyen módon, nem tűnik fel negatív színben. Valójában mindenki szeret mindenkit, ami irreális, és túl tökéletes képet ad. Nem amolyan nyálas szeretet ez, amely túl kirívó és már-már visszataszító lenne, inkább távolságtartó, ami még az angolok kapcsán élő sztereotípiába is tökéletesen beleillik, miszerint kissé hideg, távolságtartó nép. Mégis, utólag visszatekintve a sorozatra, úgy érzem, van valami olyan hangulata, ami mindenképpen irreális és furcsa, talán ezt neveznék egyesek a királyi család varázsának. A főbb karaktereket nagyon közel hozzák hozzánk érzelmileg. Az évad egy-két epizódja például kifejezetten Vilmos hercegre fókuszál, végigkövethetjük az édesanyja halála miatt érzett gyászt, a kapcsolatát az apjával és az öccsével, úgy általában a királyi családdal és a hírnévvel is, valamint ott vannak a barátai és külön reflektorfényben a szerelmi élete. Harry herceg karaktere is sokat dobott a sorozaton, a közte és a bátyja között húzódó különbségek, esetleges ellentétek gyakran megteremtik a feszültséggel teli légkört, és a drámai jeleneteknek is tökéletes táptalaj lázadó jellemként bemutatni Harry herceget, aki úgy érzi, a bátyja árnyékában él, mindennek dacára szereti a testvérét.
Sok kritika éri a sorozatot amiatt, hogy történelmi szempontból nem elég hiteles. Véleményem szerint biztosan sokat színeztek és bizonyára szépítettek is a történeten, valójában a fiktív elemek száma szinte végtelennek tűnik, ha összehasonlítom a valódi Harry és Vilmos herceget azokkal a színészekkel, akik a filmben alakítják őket, mind külső vonásokra, mind viselkedésre egészen más személyiségek körvonalazódnak előttem. A történelmi szempontból leginkább vitatott téma pedig mindenképpen Diana hercegnő balesete, amellyel kapcsolatban több összeesküvés-elmélet is létezik, bár a hivatalos nyomozás azt állapította meg, hogy balesetről volt szó. A színésznő, Elizabeth Debicki, aki Diana hercegnőt alakítja, szerintem jó alakítást nyújt. Diana hercegnő Károly walesi hercegnek volt a felesége, aki Erzsébet királynő fia. A különösen szép és kommunikatív, közvetlen, gyakran jótékonykodó Diana hatalmas népszerűségnek örvendett az emberek körében, népszerűbb volt a királyi család bármely tagjánál, és amikor a férjével elváltak, az igen rossz fényt vetett a királyi családra, míg Diana népszerűsége töretlen maradt. Amikor két évvel a válás után akkori szeretőjével, Dodi Fayeddel éppen paparazzók elől menekültek Párizsban, autóbalesetet szenvedtek egy alagútban. A sorozatban nem mutatják be egyenesen a baleset pillanatát, elővigyázatosak ezzel kapcsolatban, de nagyon érzékenyen közelítették meg Diana hercegnő halálát, gondosan felépítették az egész történetet, így a néző nem is tudja elkerülni, hogy a hercegnő halála megérintse. Diana kultuszát az emberek még ma sem feledték, a sorozat indulásakor még húsz év sem telt el a halála óta, ezért nem is lett volna tanácsos a készítőknek félvállról venni a halálának megfilmesítését. Ez még mindig érzékeny téma, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Dodi Fayed apja, Mohamed al-Fayed még csak nemrég halt meg, és egészen haláláig kitartott a feltételezése mellett, miszerint fia és Diana hercegnő összeesküvés áldozatai lettek, többször próbálta ezt bizonyítani, de nem járt sikerrel. A sorozatban mindenesetre úgy mutatják be, hogy az egész királyi család mélyen, megrendülten, őszintén gyászolja a hercegnőt, és valójában mindannyian szívből szerették, együttéreznek a fiaival, Vilmos és Harry herceggel, csakhogy ez is irreálisnak tűnik, tekintve, hogy mennyire nem örültek Diana növekvő ismeretségének és hírnevének.
A sorozat zenéje hatásos, tökéletes aláfestést szolgáltat. A zene fontos eszköze annak, hogy az érzelmes pillanatok megfelelőek és átérezhetőek legyenek, érzelmes pillanatokból pedig ebben a sorozatban van bőven. A skót dudás szólót is szépen kivitelezték. Minden epizód elején van egy animációs bejátszás is a koronáról, ez szerintem hatásvadászra sikeredett, de azért esztétikus és szép is, mindössze kisebb túlzásokkal van megtűzdelve, és itt a zenei aláfestés is hatásvadász.
A történetvezetést illetően az utolsó epizódokban akadtak kisebb zavarok, túlzásba vitték a belső harcok szimbolizálását vagy például azt, amikor egy még élő szereplő beszélget fejben egy akkor már nem élő karakterrel. A finálé, az utolsó epizód vége, amikor Erzsébet királynő megbékél a sorsával és mondhatni, a halálának gondolatával is, és méltóságteljesen kisétál a templomból, szép befejezés, de túl hosszúra nyújtották, talán ezzel is fenséges, különleges hatást akartak érzékeltetni, holott izgalmasabb lett volna egy frappánsabb, ütősebb befejezés, de mivel az egész sorozat erre a fensőbbséges varázsra épül, és a humor sem jelenik meg gyakran, végül is egy frappánsabb befejezés nem állta volna meg jobban a helyét a jelenlegi finálénál.
Az biztos, hogy a sorozat történelmi szempontból nem mondható hitelesnek, ahogyan láttatja velünk a királyi családot, a karaktereket, az pedig még annyira sem. A királyi család igazi arcát valószínűleg a mi generációnk már sosem fogja megismerni, mert ha a monarchiát valamikor mégis megszüntetnék Nagy-Britanniában, sok időnek kell elmúlnia, hogy a régebbi titkokat felszínre hozzák, mert sok befolyásos ember érdekét sérthetik. Egyértelmű, hogyha egy sorozatot akkor kezdenek el forgatni a brit királynőről, amikor még él, akkor nemigen számíthatunk objektivitásra. Egyes vélemények szerint nem kell a történelmi hitelességével foglalkozni, mert ettől eltekintve igényes, színvonalas alkotás. Ez esetben azonban nem kellene a történelmi dráma kategóriába sorolni, amennyiben nem számíthatunk valamilyen mértékű objektivitásra és hitelességre a témát illetően.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)
