Voltaképp e könyvben minden összefügg mindennel. Rövidprózáról beszélünk (műfaji meghatározást amúgy nem kapunk), de a történetek indázva összekapcsolódnak: az egyik szövegben felvázolt helyzet egy másikban kap értelmezést, a cselekménymozzanatok folytatódnak, kiegészülnek, új megvilágításba helyeződnek. Nem a klasszikus novellafüzérekre jellemző technika ez, nem csupán a keret és a szereplők kötik össze az egyes részeket, hanem inkább töredékes nagyprózának, regényfragmentumoknak nevezhetnénk a lassan egésszé összeálló történetkonglomerátumot. Például a Barna folt című írás bevezetőjében kapunk egy helyzetjelentést – „Azon a sötétzöld nadrágon az a vörösbarna folt, na, az nem jött ki soha, semmilyen mosással” –, hogy aztán a következő novellákban szép lassan, retrospektíve fény derüljön a folt keletkezésének körülményeire, illetve arra, hogy mindez miért fontos az énelbeszélő számára.
Az Ajándék című írásban egy gyermekkori születésnapi zsúr emléke elevenedik fel, amelynek egyik mozzanataként eltűnik a macska, hogy aztán az Anyánál című írás arról tudósítson: tizenévvel később a csontok előkerülnek a beomlott pince alól.
Az írásokat a líraiság is áthatja (ne feledjük el, hogy Balázs K. Attila költőként debütált a Vizuáliák című kötettel, igaz, második könyve, A zöld fotel lakója már próza): hangulatokat ragad meg, és képekből építkezik. A Két mondat apáról című írás is egy nagykép, melyben néhány jellemző helyzetben ábrázolva fogja meg az örök apaság lényegét, az összetartozás és egymásra utaltság misztériumát: „a szeretet és törődés tökéletes csapdájából”.
Balázs K. Attila | Homokóriás (részlet)
Rohanunk a végtelennek tűnő aszfaltjárdán a késő délután egyenletes, tompa szürkületében, és nem találjuk. A szembejövők arcába nézünk, tekintetünk a távolabb sétálókat is végigpásztázza, de nem ismerős egyik alak sem, idegenek a mozdulatok, a ruházat. Odébb épületek. Tovább, tovább az épületek irányába, fel az üres emeletekre a megmagyarázhatatlan eróziótól rogyadozó lépcsőkön. Senki. Irány a padlás portól és pókhálóktól maszatos, törött gerendáktól szabdalt terei. Nem találjuk itt sem. Ki az épületből gyorsan, mert sejtjük, hogy egyre fogy az időnk. Mindjárt rajtunk a sötét.
Két kulcsszava van Balázs Attila történeteinek, bár ezek első hallásra kizárják egymást: kamera és emlékezés. A leírások aprólékosak, lényeglátó megfigyelések eredményei, a környezet, a táj erőteljes vizuális élményekben kel életre. Ugyanakkor sosem egyértelmű, hogy konkrét leírásról, kameranézőpontról van-e szó, vagy az emlékek ilyen tűélesek. „Hallgatózunk, az óraketyegés egy másik szobából jön-e, vagy csak egyszerűen bennünk lakik…” Ilyen értelemben tudatfolyam típusú könyvről (is) beszélhetünk, pontosabban tudatalatti-folyam típusúról, még pontosabban tudat alatticsermely típusúról, mert inkább tömör, balladisztikus, kihagyásos stílusról van szó, nem áradó-parttalanról.
Kamerát említettem: ez tehát ritkán éri be a primer valóság rögzítésével, olykor múltba fordul, máskor pedig biológiai értelemben vált „belülnézetbe”, a test szervi szintű létezését pásztázva: „Nincs lágy szövet, amely a végtelenségig ellenállna a változásnak.”
A szerző meghökkenti az olvasót, kimozdítja komfortzónájából, ezt, mint jeleztem, olykor a nézőpontváltásokkal éri el: sosem tudjuk, hogy hűvös, kívülálló szemlélőből mikor válunk érintetté, főszereplővé. Az Idegen című novellában szenvtelen leírást kapunk egy ismeretlen öngyilkossági kísérletéről, hogy a záró mondat berántson a sűrűbe: „Megtörténhet, hogy mielőtt behunynánk a szemünket, még egy hosszat, éleset kiáltunk.”
Az Egy hajszál útja című szövegben a hajszál próbálja érteni és értelmezni az emberi világot, amely tele van félreértéssel, kommunikációdeficittel, az Át egy folyón címűben ugyanezt egy kutya perspektívájából látjuk, a következtetés pedig az, hogy az ember saját meggyőződéseinek rabja. Ebből az is következik, hogy a realitás puszta viszonylagosság – mint ezt a Két mondat egy nyúlról című szöveg summázza: „Habár a valóságok egyike csak ott hordozza magában ezt a lehetőséget”.
Találunk a kötetben parabolisztikus történetet a káposztalepkéről (Imágó), mely az alakváltoztatás, valamint a lent és a fent összekapcsolásának szimbóluma, de a szintek és valóságok közti átjárhatatlanságról szól a Pillanat című szöveg is.
A regényszerűséget erősíti az is, hogy a történetek többségének ugyanaz a huszonéves szívbeteg fiatalember az énelbeszélő-főszereplője, aki búcsút int az egyetemi nagyvárosnak, K-nak, és hazatér vidékre elvált édesanyjához, majd múltjában, emlékeiben guberálva apai nagyszülei házához (nagyanyám-történetek).
Balázs K. Attila Homokóriása tehát családtörténetként is olvasható, egy széthullóban levő háromgyerekes család történeteként, amely egyrészt az anya és apa elhidegülését és válását villantja fel, másrészt a gyermekek erre adott válaszát.
Szimptomatikus az énelbeszélő (és lánytestvére) státusa: fiatal értelmiségiek, akik nem akarnak elköteleződni, csak léteznek, céltalan hedonizmussal, úgy érzik, sztoikus nyugalmukkal fölötte állnak a családi traumáknak is (pl. testvérük halála, az apa halála), pedig azok mélyen beépülnek a személyiségbe, újraírnak teljes életeket. Például a válás után az anya kényszeres rendezgetővé vált: „A cselekvés gyógyszer, hiszen a figyelem a dolgokra irányul. A dolgokra, amelyek eltakarják az ürességet.”
Az énelbeszélő maga is megdöbben, mennyire nem hagyják nyugodni ezek a régi történések. Utólag érti meg, hogy apja a szenvtelensége és alkoholizmusa ellenére sokkal fontosabb személy volt az életében, mint gondolta: „Sokszor úgy érzem, még mindig néz, és onnan túlról most is olvassa gondolataim, és érti ezt az egész történetet. És érti azt is, minek kell mindezt elmesélnem.”
Rájön, hogy ezekkel a dolgokkal el kell számolnia, saját életében nem játszhat kívülállósdit. Egyszerre fájni kezd a múlt, fájni kezdenek az elszalasztott lehetőségek, a felületesség.
Visszatérő motívum, hogy régi családi fotókat nézeget, és próbálja tetten érni az időt. Az időt, mely rendszerint kibabrál az emberrel, bajokat hoz, melyekre az sosincs felkészülve. „Magabiztos, egyenes tekintetek. Nincs bennük sehol a jövő homálya, a kiúttalanság iszonyata. A betegségek. A démonok.” A könyv egyik fontos kérdésfelvetése az, hogy mi lesz az egóval, ha kizökkentik a védettség illúziójából. Az énelbeszélő faggatja elhunyt apja sorsát, rátalál írásaira, köztük a néki szánt Tanításokra, és a számítógépén egy dokumentumra, melyben egy mondat van: „Van egy ház valahol a fák között a délutánban…”
Ekkor érti meg, hogy úgy élheti meg a saját sorsát, ha elfogadja az apjáét, hogy ez egy láncolat, folytonosság: „Nekem kellene a kört bezárni?”
A kötetcím olyan metafora, melynek kifejtéséhez az írások több értelmezési lehetőséget is adnak, például: „A szemek mögött készülő vihar magjában vajon összeáll-e valaha a homok óriás?”
Az emberi nagyság lehetősége adott, a megértés azonban legbelül van: aki képes eljutni oda, az élt a lehetőséggel.
Az utolsó írás a kötet legjobbika, mintegy összefoglalja mindazt, ami korábban az egyes szövegekben felmerült, stilárisan is azok szintézisét hozza. A női énelbeszélő – az előző írásokban felbukkanó lánytestvér – arra teszi fel az életét, hogy megvalósítsa nagyapja bizarr tervét: a tökéletes, önmegsemmisítő börtönt. A fémből épült cellák, miután a rab bekerül, hermetikusan lezáródnak, és önállóan működnek, míg a rab életben van, majd beolvasztják önmagukat. A cellák működését ellenőrző lánynak különös ötlete támad: megfigyelni egy rab fizikai-szellemi leépülését. Ehhez azonban szándékosan hibát kell okoznia a rendszerben, ami rá nézve is végzetesnek bizonyul…
A feszültséget leginkább fenntartó, sci-fi felé mutató, ugyanakkor allegorikus szövegről van szó, mellyel Balázs K. Attila úgy összegzi kötetét, hogy ugyanakkor új útjait is kijelöli.
Balázs K. Attila: Homokóriás. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2019
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)
