

„Dorkának volt egy babája, akit úgy hívott, hogy Györgyi baba. Együtt laktak anyuval és apuval egy ósdi házban, a legfelső emeleten. Sőt nem is a legfelsőn, hanem még annál is följebb, a padláson. Dorkáék lakását ugyanis az öreg ház padlásából alakították ki, ahol csak ők laktak, senki más. A harmadik emeletről egy eldugott lépcső vitt föl a lakáshoz, amely olyan magasan bújt meg, hogy galambok és cinkék röpültek az ablakok párkányára, és a szobákba mindig besütött a nap. Dorkának is volt saját szobája, ahonnan egy kerek ablak nézett le az utcára és a fák tetejére.” – Ilyen titokzatos és varázslatos álomvilágban játszódnak Harcos Bálint meséi.
Az író 1997-től jelentet meg verseket, prózákat, tanulmányokat, illetve több szépirodalmi lap munkatársaként is tevékenykedett. A Pagony kiadónál 2015 óta jelennek meg gyerekkönyvei, legnépszerűbb sorozata egy cserfes kislány, Szofi mindennapjaiba enged betekintést, Cristina Quiles spanyol illusztrátor rajzaival. Legújabb kötete Dorka és az elgurult gomb címmel és Szimonidesz Hajnalka illusztrációival jelent meg 2019-ben. A könyvben három mesét találunk egy kislányról, egy kisfiúról és egy testvérpárról, ahogy mindannyian az elalvással küzdenek.
Az első történet egy Dorka nevű kislány kalandjait meséli el az éjszakai, alvó városban, ahogy a babája ruhájáról leszakadt gomb keresésére indul, hiszen anélkül sem Györgyi baba, sem maga nem alhat el. A második, mind közül a leginkább érzékeny és kifinomult elbeszélés Mirkó és fülesbaglya barátságáról szól: a kisfiú legnagyobb vágya, hogy megpillanthassa a tollas és puha kisállat szemét, melyet napközben soha nem nyit ki. A harmadik mesében Ábelt és Pannit kísérhetjük el, amint egy éjjel nyaralójuk padlására merészkednek, hogy ott régi és új barátokra találjanak.
Harcos Bálint meséi a gyermekkor leginkább magától értetődő és ezáltal legemlékezetesebb állapotaiba repítenek vissza: „A kert egyszerre volt nekik titokzatos és otthonos. Voltak kisebb völgyei-dombjai, felső része, alsó része, belső kertje, veteményese, gyümölcsöse, de mind összenőve, elvadulva; Ábel és Panni a lábuk alatt a folyondárban néha fölfedezték egy lépcső maradványát vagy egy pince szellőzőjét, ahova bemásztak. Egész nap bunkert építettek, tőrt faragtak, dióval célba dobtak – mindig akadt valami halaszthatatlan dolguk, a patakban piócát gyűjtöttek, barlangot vájtak, és a partján az öreg fűzfát, amely mélyen benyúlt a víz fölé, berendezték hajójuknak.”
Bár a párbeszédek néhol kissé esetlenek, nagyon jól kitalált és felskiccelt karakterekkel találkozhatunk mindhárom mesében. A különleges mellékszereplők a felnőttek számára is izgalmas és élvezhető, karikaturisztikus humort csempésznek a sorok közé. Mukk Irén varrónő és babakészítő például éjfélig csoszog és morog műhelyében minden hálóingben betévedő kislányra, Virgil, a kisegér pedig a dantei hagyományt követve vezeti végig a padláson az álmatlan gyerekeket.
Szimonidesz Hajnalka álomszerű, csodálatos rajzai tökéletesen illeszkednek Harcos Bálint mesevilágába. A főszereplők bájos őszintesége és a mellékszereplők szellemes játékossága az illusztrációkon is visszaköszön. Számtalan lenyűgöző gyerekkönyv illusztrátoraként Szimonidesz Hajnalka most is olyan értelmezési mélységekre tapint vizuálisan, melyek gyermek és felnőtt lelkét egyaránt megérintik.
„És a kisfiú viszi a kis baglyát. […] Először elmennek az iskolába, aztán a könyvtárba, aztán az állatkertbe, és aztán a játszótérre. […] Aztán odajön egy másik fiú… […] És akkor ez a fiú megdobja a kis baglyot, de a kisfiú megvédi, és odaugrik eléje. Mert nem akarja, hogy bántsák. Mert a kis bagoly a legjobb barátja, és akkor is a legjobb barátja marad örökre, ha nem nyitja ki a szemét sosem... – Ebben a pillanatban besötétedett. Már nem lehetett látni semmit. És ekkor: a kis bagoly kinyitotta a szemét. És Mirkó látta. Néztek egymás szemébe. Mirkó nézte, nézte. De már nem ébren volt, hanem aludt.” – Harcos Bálint kedves meséi ráébresztenek arra, hogy mi magunk is, ahogy a szereplők, miközben az elalvásra vágyunk, arról beszélünk és olvasunk, igazából már réges-régen álmodunk.
Harcos Bálint: Dorka és az elgurult gomb – Mesék az elalvásról. Szimonidesz Hajnalka rajzaival. Pozsonyi Pagony, Budapest, 2019
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 7-i számában.)
Amikor tegnap suli végére lyuk lett a legújabb harisnyámon, a pöttyösön, anya azt kérdezte, hogyan szakítottam ki. Tegnapelőtt is ezt kérdezte. Akkor is pont a legújabbon lett lyuk, csak az cicás volt. De én már tudom, hogy ez nem igazi kérdés. Csak olyan beugratós. Mert bármit is válaszolok rá, anya így is, úgy is mérges a végén.
Hidegre fordult az idő. A fákról rég lehullottak az őszi levelek, csak a fenyők és tuják pompáztak örökzöld díszruhájukban. Éjszakánként befagytak a tócsák, de az igazi tél még mindig késett. Nyuszi a hintaszékben ülve bánatosan pislogott az ablakra. Bárcsak már beköszöntene a tél! – gondolta magában. – Akkor lehullana a hó, és én elhívnám a kismacskákat ródlizni. Vagy sízni mennénk messze be az erdőbe.
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.