

Csengettek. Négyet. Mara belemarkolt a takaróba és úgy figyelt. Az éjszakai csendet újabb berregés törte meg. Négyszer, ahogy a lánya tette, gyakran, sok évvel ezelőtt. Ilyenkor Mara mérgesen nyitott ajtót, mi ez a türelmetlenség. Hogy tudd, én vagyok, volt a válasz. Évek óta nem csengetett, nemcsak négyszer nem, hanem egyszer se.
Mara kicsoszogott a bejárathoz és keskeny résre nyitotta az ajtót. A félhomályban, álmos szemmel csak annyit látott, egy fiatal lány áll ott, csapzott hajjal, elnyúlt kardigánban, ölében alvó kisgyerek. Szeretnék… hadart egy érhetetlen mondatot, de Mara becsapta az ajtót az ismeretlen látogató orra előtt, bár a hang kissé ismerősnek tűnt, de az utóbbi időben a hallása is sokat romlott, szemüveg nélkül a lány arcát sem tudta tisztán kivenni. Visszafeküdt, várt. Néhány perc múlva újabb csengetés. Számolta, egy, kettő, három, négy. Aztán még egyszer, négy, egyenletesen, majd már csak egy, de hosszan. És még egyszer. Mara még várt, sokáig visszhangzott benne az egyetlen, hosszú csengőhang.
Nem bírt elaludni, egyébként is nehezen jön álom a szemére, esténként nehéz az elalvás, zakatol a szíve a csendben, a légszomj éjszaka még inkább kínozza. Hajnalban aludt el, mégis korán ébredt, azt hitte, álmodta az éjszakai csengetéseket, ki zavarná ilyenkor éppen őt.
Megfőzte a koffeinmentes kávéját, legalább az illata adjon egy kis illúziót, kavargatta az üvegpohárban, amikor szóváltást hallott a folyosóról, kiabálást, majd gyereksírást. Kinyitotta az ajtót és kilépett a lakásból, már csak Marcsa néni átkozódását hallotta, ahogy kihajolva a körfolyosón kiabált, nem átjáróház ez, kurva cigányok, menjetek dolgozni. Még látta homályosan a tegnapi lány alakját hátulról, ahogy átszaladt az udvaron, a kisgyereket a kardigánba csomagolva vitte. Nem cigány az a lány, szaladt ki Mara száján, inkább magában szólva. Marcsa néni ekkor még hangosabban ordított, érteni se lehetett a szavait, közben rázta a korlátot.
Mara visszahúzódott a lakásába, bekapcsolta a rádiót, zenét hallgatott, ez mindig megnyugtatta. Most nem, felerősítette a Chopin-szonátát, de ez is zavarta a fülét. Nem akarózott kimennie a házból, vásárolnia kellett volna, ami eddig is nehezére esett, de megfogadta, naponta jár egyet, mielőtt teljesen legyengülne. Ma nem megy sehova, határozta el, nem aludt az éjszaka szinte semmit, lepihent, de az álom elkerülte. Nagy nehezen összeütött egy ebédet, de mire elkészült, az étvágya is elment, csak egy pirítóst evett meg margarinnal, a paradicsomot hiába szeletelte fel, nem ment le a torkán. Nem baj, ha fogyok, minden gramm számít, amivel kevesebb munkát adok a szívemnek, hajtogatta magában.
Pár pillanatra elbóbiskolt a fotelben, amikor megszólalt a csengő. Nem tudta, éjjel van vagy nappal, ránézett az órára, mivel a redőnyök le voltak húzva, a fény se adott támpontot. A csengő még egyszer megszólalt, kétszer, kétszer kettő, hosszan nyomva, mintha tudnák, hogy otthon van. Moccanni se mert, csak várt. Harmadszor is megszólalt a csengő, idegesen, számolhatatlanul. Befogta a fülét és a szemét is behunyta. Néhány perc múlva csend lett, nem állt fel a fotelből, maga elé meredt. Miután megszokta a szeme a sötétséget, észrevette, a bejárati ajtó mellett a padlón fehér papír világít. Odavánszorgott. Felvette a papírlapot, csak annyit látott, gyűrött és piszkos. Még jobban összegyűrte és a konyhai kukába dobta. Szemüveg nélkül, amit gyakran nem vett magához, anélkül is bevillant valami ismerős motívum, amit a papírlapon akarata ellenére látott. Kivette a gombóccá gyűrt papírt és lassú, gépies mozdulatokkal simítgatta, rátette a konyhaasztalra, ott is folytatta ezeket a mozdulatokat, mintha vasalná, és még mindig nem nézett oda, csak mereven maga elé. Ujjával tapogatta, ahogy a vakok olvassák a Braille-írást, most se nézett a lapra, de annak sarkában megállt és azt a kis suta csengőt sejtette ujjai alatt, amilyeneket Csenge rajzolt gyerekkorában minden lap sarkába. Mara mindkét tenyerét ráhelyezte a papírra, csak így mert odanézni.
(Karantének)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.