Szakáll Ágnes: Kis kórházi csendéletek – látogatás után (akvarell, papír, 45 × 59 cm, 2004)
Ujjával pöckölte a karórát, egyszer-kétszer, semmi. Annyira nem romolhatott el a szeme, hogy ne látná a nagy, fekete másodpercmutató mozgását. Lemerült az elem, gondolta Godena Tamás. A folyosói hangokból sejtette, jön a nagyvizit. A professzor öt percig állt kórlappal a kezében az ágya előtt, nézegette a görbéket, és közölte, holnap reggel műtik. Időnként Godenára pillantott. Nyugodt lehet, a legjobb tanítványom műti, én csak asszisztálok. Lehet, hogy nem tudunk segíteni a bal szemén, de később azzal is foglalkozhatunk, ott rontani nem lehet. Ne féljen, minden rendben lesz. Biccentett, majd távozott a kórteremből.
Godenát szeme fényének nevezte az anyja, született Grúber Anasztázia. Sokáig nem derült ki, hogy Anasztázia csak a mostohája. Tamás édesanyja, Koszorús Rozália, akit fia sohasem látott, állítólag Argentínában él, levelet sem ír. Grúber Anasztázia özvegyként nevelte fiát, fordításokból tartotta fenn a csonka családot, gyászát sosem adva fel. Férje légi balesetben vesztette életét.
Az egy szem fiam, mutatta be büszkén örökbefogadott fiát Anasztázia. Miért mondod, hogy egy szem, kérdezte a fiú, amikor már tudott számolni, két szemem van, ujjával is mutatta a kettes számot. Az egy szem egyetlent jelent, és te vagy az én egyetlenem és szemem fénye is. Utóbbi kifejezésre Tamás később sem kérdezett rá, amikor nevelőanyja már csak ezt használta.
Az egy szem kifejezés önmagát beteljesítő jóslattá vált, Tamást hétéves korában baleset érte, egy égő parázs sebesítette meg a bal szemét. Sokat rajzolt fél szemmel is, építésznek készült, de lebeszélték, nincs jó térlátása. A rajz mellett a zene is jól ment, ezt a pályát választotta, fúvós hangszer szakon végzett a zeneakadémián, és diploma után felvették a város szimfonikus zenekarába. Nem kellett a kottája apró jeleire figyelnie, csak a karmester mozdulataira, minden a fejében zajlott. Koncert közben folyamatosan képeket látott, azok illusztrálták a zenét.
Felesége, Strasszer Veronika szabadidejében elkezdett festeni, kezdetben tájképeket, fényképszerűen élethűeket. Váratlanul abbahagyta a vászonra, papírra festést, és tűvékony ecsettel miniatűröket rajzolt tojásra, nem csak húsvétkor. Az ábrázolt képek egyre kisebbek lettek Tamás számára, a rossz szeme miatt kivehetetlenné váltak. Szóvá tette, ez a zsugorodó világ egyre nehezebben élvezhető, és a törékeny tojás nagyon érzékeny hordozó. Veronika duzzogva csukta be az ajtót férje orra előtt, amikor Tamás meg akarta nézni az újabb műveket. Később rájött, a tojásrajz tudat alatt talán a sikertelen terhességekkel függ össze, ez után igyekezett még kedvesebb lenni feleségéhez, de ez sem javított a kapcsolatukon.
Most Veronika ott fekszik a kórház szülészetén, ötödik hónaposan vetélt el, negyedszerre. Kislányuk lett volna. Amikor megtudta, hogy rövidesen meglesz a szemműtétje, felesége még nem került kórházba, Tamás attól rettegett, ha nem sikerül a műtét, sose fogja látni a kislányát. A baleset óta bal szemére teljesen vak, jobb szeme néhány éve fokozatosan romlik. Megfelelő fény hiányában csak kontúrokat lát és egyre kevesebb színt. Ha becsukja a szemét, mintha filmet forgatna visszafele, ott sorakoznak a jelenetek, tele színnel, mozgással, mintha egy nagy vetítővászon előtt ülne. A meg nem született kislány képe a legaprólékosabb részletekkel keringett a fejében, nem csak csecsemőként látta.
Lehunyt szemmel órákon át nézte a belső képeket, kis idő után rájött arra, hogy nem csupán azt látja, ami korábban megtörtént vele, hanem új motívumokat. Vágyai testet öltöttek, főszereplője lett egy ismeretlen világnak, egyre élesebbek lettek a képek, és arra várt, talán nemsokára már háromdimenziós vetítés is lejátszódik a fejében, akkor még élethűbb lesz a látvány. Egyre gyakrabban ült csukott szemmel. Anyja és felesége is rászólt, nyissa ki a szemét, az orvos azt mondta, trenírozni kell a szemet, máskülönben a romlás gyorsabban következik be. Pihentetem, válaszolta minden alkalommal, és továbbra is csukva tartotta a szemét.
Korgó gyomorral feküdt a kórházi ágyon, nem tudta, hány óra van, este van vagy reggel, és egyáltalán nem bánta, hogy senki se látogatja. Veronika vigasztalanul fekszik a harmadik emeleten, látja könnyes arcát, ritkán lát rajta mosolyt. Tamás anyja jelenleg Párizsban van egy fordítói konferencián, holnapután érkezik. Neki kell közölnie vele a rossz hírt, hogy nem lesz unokája. Vajon lesz még akkor a szemén kötés? Jó lenne, ha nem kéne anyja kétségbeesett arcát látnia. Szemem fénye, hallja az anyja hangját, a szembaleset óta Anasztázia ezt a szót mindig párás szemekkel ejtette ki, nagy sóhaj kíséretében. Tamás ilyenkor szó nélkül elfordult.
Megszólalt a telefonja, nem vette fel. Sejtette, ki telefonált, nem Veronika, ő sose hívja telefonon, mintha Tamásnak a fülével lenne baj. Az nem lenne baj, ha a fülére is süket lenne, támadt hirtelen ez a gondolata. Még egyszer megnézte az óráját, mintha abban reménykedett volna, hogy elindult. Nem mozdult a másodpercmutató. Tamás felnevetett, megállt az idő. Vagy a szeme romlott. Telefonja villogott, többször is, és a kijelzőn apró jel, sms-t kapott. Nem tudta kisilabizálni a szöveget, felnagyította, így se ment könnyen: Szemem fényének, a kicsinek most vettem a Lafayette-ben egy gyönyörű rózsaszín… a mondat közepén kikapcsolta a telefont. Felkelt az ágyból, kinyitotta a szekrényt, ruhái hiánytalanul ott lapultak. Felöltözött. Kint már sötét volt, de az is lehet, hogy nem jól látta. Sikerült a kórterem kilincsét hangtalanul lenyomnia, léptei sem koppantak a padlón. A folyosón senkivel se találkozott. Nem tudta, merre van a lift, a lépcsőházat megtalálta. Óvatosan indult lefelé.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
