Kettesével szedem lefelé a lépcsőfokokat, a maradék hatot átugrom, ugyanúgy, mint rég. Kiérve gyorsan nyitom az autót, de mögöttem egy másik gépkocsi áll, nem tudok kitolatni. A fickó nyugodtan ül a kormány mögött, és a mobilját bökdösi.
– Jóember! – kopogok az ablakán. Riadtan felnéz, már nyitja is az ajtót.
– Elnézést kérek, valami gond van a kocsimmal! – nyögi. – Nem tudna segíteni?
Sietős a dolgom, tehát intézkedem. Gergőt hívom, hogy Párkányban lerobbant egy kocsi, jöjjön mielőbb.
– Fél óra múlva itt az autómentő, elviszi a műhelybe, de csak holnap délelőtt tudják megnézni – mondom a pasinak, aki még mindig boci szemekkel néz.
– Van még valami? – kérdem sürgetve, mert már mehetnékem van.
– Szállás kéne – mondja nehezen.
– No, az bajos lesz, mert a járvány miatt minden zárva. Nincs ismerőse vagy rokona errefelé?
Nincs. Na, még ez hiányzott a mai napon, hogy egy hatvanas pasit pátyolgassak!
Megjött a fuvaros, a csomagjait átrakjuk a kocsimba, az ő kocsija az autómentőn landol.
Fél óra múlva otthon vagyok. Vagyunk. Útközben megtudom, hogy tanár, szereti a lágy tojást, fehér inget, parfümöt. Szeret olvasni, ír is néha, színházba jár. Szóval semmi különös, hétköznapi dolgok. Fejben teljesen máshol járok: mikor takarítottam a vendégszobát, az ágyneműt kiszellőztettem-e, a fürdőszobában még száradnak-e a kiteregetett csipkebugyik, van-e friss kenyér?
Leparkolok a ház előtt, párom üdvözöl minket. A vendég rögtön szabadkozik, pár szóban elmondja a történteket, s egy üveg száraz vörösbort nyújt át neki. Míg a férfiak beszélgetnek, gyorsan elrendezem a vendégszobát, amely a hálónk mellett van. Kikészítem az ágyneműt, fürdőlepedőt. Közben ezek bort nyitottak, letegeződtek, rám vártak.
– Fiúk, hideg kaja lesz!
Vacsora után a vendég elvonul a szobájába.
– Te, ez egy egész normális fickó! – lelkendezik a párom.
– Mindenről lehet vele beszélgetni.
– Menjünk, bújjunk be, fáradt vagyok! – mondom ásítva.
– Remélem, holnap kész lesz a kocsija! Hívni fognak. Elviszed majd őt?
A gyors zuhany után beesek a hatalmas, kerek ágyunkba. Repülőtérnek hívjuk, akkora. Pár napja húztam ágyneműt, de még mindig érezni rajta a virágok, a kinti szél illatát. Belefúrom a fejem a vánkosba. A kedves közelebb húzódik, keze máris felfedező útra indul.
– Hulla vagyok – mondom halkan. – Meg különben is...
– Ugyan, biztosan alszik már, engedd el magad! – búgja a fülembe.
Ez sokszor elég, de most tényleg tartalékon vagyok. Ismeri a testem – húsz év az húsz év! –, biztos kézzel, de nagyon finoman ér hozzám. Hiába vagyok félálomban, elég végigsimítania a combomon. Libabőrös. Innentől kezdve tudja, nem vagyok a magam ura, azt csinál velem, amit akar. Még felsóhajtok egy mélyet:
– Ne!
Csak annyit búg a fülembe:
– Libabőőőr!
Tudjuk, innentől már a forró lüktetésé a főszerep. Arcomba húzom a kispárnám, hogy tompítsa lihegésem, és a résnyire nyitva hagyott ajtón beszűrődő holdfény se zavarjon.
*
Kávéillat csapja meg az orromat. Ó, a kedves! Szeretem, ha ágyba kapom a kávét. Felülök az ágyon, egy csattal tűzöm fel a hajam. De jó ez a reggel! Már épp nekilendülök, hogy felálljak, amikor hátulról egy kéz fonódik a derekam köré. Ijedten fordulok meg. A kedvesem mosolyog rám csukott szemmel. – Te itt? Azt hittem, te főzöd a kávét!
– Nem, az a vendégünk – mondja, s magához húz, majd hozzáteszi: – Csodás volt az este!
Morogva bontom ki magam az öleléséből, felkapom a köntösöm és kisétálok a konyhába.
A jövevény a tűzhelynél áll, az óráját nézi. Amikor észleli jelenlétem, felemeli ujját, jelezvén, most ne szóljak. Az asztalon három tányér s három gőzölgő, hosszú kávé, ahogy szeretjük.
– Jó reggelt! – fordul felém hirtelen, majd folytatja. – A lágytojás titka az időben van. Az pedig pontosan négy perc, tizenöt másodperc egy vagy két tojásra számolva, minden további tojásra plusz tíz másodperc a forrásban lévő vízbetételtől.
– Aha, most már tudom – mondom határozottan. Nem is ezen vagyok meglepődve, hanem hogy milyen otthonosan mozog az én konyhámban. A kedves is érkezik, az ő hatalmas talpa alatt egy helyen mindig nyekken egyet a padló, szeretem ezt a hangot.
– Jó étvágyat! – mondja jókedvűen a vendég.
Gyorsan bekapom a reggelit, s rohanok is, mert késésben vagyok. A fiúk még csevegnek, megígérem, azonnal hívok, ha jelez az autószerelő, s egy gyors búcsút veszek a vendégtől. Ő még mondaná, de mindent ráhagyok, persze, ha arra járunk, okvetlenül...
*
Másnap egy novellapályázat eredményhirdetésén van jelenésem. Kibicnek semmi se drága alapon pályáztam a Találat című novellámmal. Kicsit késve érkezem, a teremben már csak hátul van üres szék. Izgatottan elfoglalom a helyem, itt-ott intek egy-két ismerősnek. Beszélgetni nincs idő, érkeznek a zsűritagok. A líra kategóriában gyorsan megy a díjosztás, jöhet a próza. Nincs rajtam a szemüveg, de mintha... Na, ne! Hát ez a tegnapi vendégünk! Elmondja a szövegét, kiosztja a harmadik, majd a második díjat. Az esélytelenek nyugalmával dőlök hátra, hegyezem a fülem, mit mond az első helyen végzett novelláról – miközben azon gondolkodom, mi is volt a jeligém – de csak közhelyekben beszél, majd kiejti a száján, hogy libabőr!
– Úristen! – motyogom magam elé.
Mellettem öt ember is rákérdez halkan:
– Tiéd?
– Nem, nem! Én nem is használtam ezt a szót az írásomban! – rebegem.
– Az első helyezett pedig a Téli rege jeligével ellátott novella! Gratulálunk!
Körülnézek, senki sem mozdul. A kis titkárnő integet az ajtónál, hogy induljak.
– Mi van? – intek a fejemmel.
Elöl, az asztalnál megy a matatás, kikeresik a novella címét, s hangosan bemondják:
– A Találat című lett az első!
Majdnem felrúgom a széket, vigyorogva kiszédelgek. A vendég gratulál, majd a puszinál a fülembe súgja:
– Nem mondtad, hogy írsz!
– Te sem mondtad, hogy itt van dolgod!
– Libabőrt mikor érezhetek? – súgja még komoly arccal.
– Hamarosan!
*
A díjkiosztó záróakkordja a közös ünnepi ebéd. Mindenki helyet foglal, a zsűritagok kiszolgálását én vállalom. A gusztusosan tányérra helyezett, gőzölgő ételt kuncogva viszem ki, s mélyen meghajolva teszem le a vendég elé. A tányéron a rizshalmok mellett hatalmas libacomb, a ropogós, pirosra sült libabőr fénylik a kisült zsírtól.
– Jó étvágyat! Ilyen gyorsan teljesüljön minden vágyad, ahogy ma!
Szemembe néz, majd a tányérra, s érzékien végighúzza az ujját a ropogós libacombon.
Hatalmasat kacagunk.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
