

Ezek…
Ezek azt sem veszik majd észre, ha egyszer elköltözöm – volt az első gondolata, amikor az íróasztalán lévő konzolos lámpafejet már a huszadik ragasztás után sem sikerült kellőképpen rögzítenie. Részint a „műanyagra műanyag” ragasztás lehetetlensége, részint a celluxnak a feltalálását követő időszakban tapasztalható drasztikus minőségi romlása miatt.
Pedig lett volna alkalmuk – teszem azt – a megsokasodó, 6 X-hez köthető évfordulók és egyéb események kapcsán, inkább formális figyelmességek, mint meglepetéstörekvések, másrészt az egymásra figyelés látszatának a fenntartása okán. De nem, ezért a fenti ítélet e helyütt mindenképpen helytálló. Így morfondírozott tovább.
Társadalmi szempontból a növekvő, a felszabadulás utáni – mondjuk inkább II. világháborút követő – évek, a békeidők és a szabadság érzése, a jólét és az egyre szaporodó, szociális színben feltűnő, ilyen-olyan morális és „világnézeti” válságok ügyesen palástolták a későbbi, valósnak bizonyuló általános „gazdasági válságot”, mely olyan folyamatokat indított el egyéni síkon is, melyekre eddig nemigen akadt példa. Kialakult egy új „embertípus”, amely a közvagyon gyarapítása címszó alatt a közvagyon saját célra való felhasználását, annak birtokbavételét tűzte ki célul, a haszonszerzés és nyerészkedés gyanúját levetkezve, a növekvő munkanélküliséggel együtt járó cégalapítások és egyéb látszatintézmények létrehozásával.
Ebben emberünk eleve vesztésre volt ítélve, egyrészt a fönt említett odafigyelési minimum hiánya, másrészt a növekvő és egyre inkább elhatalmasodó, társadalomból való kivonulási terve miatt. – Ezek miatt menjek én börtönbe? – támadt fel benne a 80-as évekbeli érzés, amikor besúgók hada ostromolta egy-egy, a közösség irányába mutatott fityisznek sem igen nyomós „társadalmi” bűn, a sárga földig ivás és bulizás alkalmával. – Ezek miatt? – ismételgette újfent a liberalizmus összes álcájával felszerelt szabadság eljövetelével a 90-es évek elején, s most is…
Ezeknek, sőt ezek miatt – voltak a hasonló fejtegetések kezdő-, illetve kulcsszavai.
Pedig már maga a megszólítás is pökhendiséget sejtet, és sértő! Önnön egónk kivetülése, az értetlen közösség közönye, a művészet iránt érzéketlen, szavaira nem figyelő fiának a népét gyakran ostorozó, kínzószerszámokkal, vers- vagy prózakorbácsokkal történő ösztönzése a jobb útra térés szándékával.
A nemzetnevelés eme módja gyakran csap át merő önzésbe, amelynek egyik vadhajtása az alkotó egyén saját fizikai romlása (például a foglazulás és a fogínyvérzés) láttán a figyelmeztetésekre és jó szándékú megjegyzésre, a belül dúló düh és dac ilyetén kitörésére, durván, kérdés formában válaszol: Ezeknek?!
Az ezek alatt általában szűkebb környezetét érti, családját, munkatársait, esetleg nőismerőseit, szerelmeit. De volt már példa arra is, hogy a jelentősebb fórumon a taláros testület egyik személyét érintő sértő nyilatkozatára a gyors megfutamodás eszközét választva, angolos lelépésében csak az éber teremőrök tudták megakadályozni.
Az ezek köré gyűlő hasonló kirohanásait korábban már a közegellenállás egyik korai, spontán megmutatkozásával rokon vonatkozásban, szúrós, az embereken „átnéző” vagy lenéző tekintethordozásában is fel lehetett fedezni, melynek kapcsán emberünk arcán többször ismétlődően pofonok is elcsattantak. De maradandó nyom sem külsőleg, sem bensőjében nem maradt. Csak egy alkalommal, egy nacionalistakilengés-gyanús esetben, amikor a bíróság öt-hat év letöltendő szabadságvesztést helyezett kilátásba ellene. Ettől fogva a hasonló bűn elkövetésének még a gyanúja is rühellettel töltötte el.
Ezekért? – tette fel a kérdést, ha a közösségért és sohasem csak saját személye elleni támadásnak vélte az esetek többségét. – Térítse már valaki észhez! – szólt az óvatosságra intésnek egyik lehetséges módja, amíg nem késő. De az aggódás mindig legfeljebb a „míg valami bajt nem okoz magában”-nal, a szánalmas mosollyal egészült ki, de így is hatásos volt, emberünk ugyanis a megtérés útjára lépett: közönyét világméretűvé növesztve, a tévés híreket sem volt hajlandó követni, az adományvonalak számadatait is mélyen a fiók mélyére süllyesztette.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.