– Thomas Larringen jegyzetfüzetéből –
Hány árnyalata van a reménytelenségnek? Dzsesszes, neoklasszikus és oratórikus, Honegger-művekhez hasonló. Ha lemondunk a szenvedélyről, és mint a peripatetikusok, sétálva magyarázzuk a megmagyarázhatatlant, derűlátók leszünk, a világmindenség, a téridő megállíthatatlan tágulása nem okoz szívaritmiát, megcsendesedik bennünk a lét, az esős délután sem zavar. Nem megy az idegeinkre.
Ujj János | Darabokra tépve
De miről is szól a történet? Egy kanadai nagyváros, Toronto jelenkori értelmiségi rétegének életéről, mindennapjairól, gondjairól. Főhősei: Thomas író, Richard ügyvéd, a felesége, Melanie pszichológus, a magyar gyökerű (és identitástudatú) Éva ingatlanügynök, Paul egyetemi professzor, négy fiatal (David, Kenny, Fredy, Suzy) egyetemi hallgató. Valamennyien műveltek, tájékozottak, kezük ügyében, polcon, éjjeliszekrényen mindig ott a könyv, állításaikat filozófusok idézeteivel támasztják alá, azokkal érvelnek.
Létezik bennünk egy akarat, mely, ha testet ölt, megteremti azt a képzetet, ami nem más, mint a világ. Álmodni is így álmodunk világképzetet. Így jutunk el a nirvánába, mely egyben végső célt, beteljesülést, egyesülést jelent Istennel, az abszolútummal.
A megteremtettnek el kell bújnia a szenvedés elől. Megváltoztatnia formáját, kinézetét, színét, hogy azonosuljon környezetével, mimikrizzen, kikerüljön a lélekvándorlás szenvedéssel járó körforgásából.
Az ámulatból.
Fedél alá meneküljön az eső elől, magára zárja az ajtót, és vele együtt a végtelent.
Transzcendentális gyönyör.
Zene.
Zeneszó.
Honegger-szimfónia.
Tükör.
Az idő tükre.
A feltámadásé.
Az elásott gondolaté.
A vihar rapszódiája.
A visszafordíthatatlan és megállíthatatlan elmúlásé.
*
Thomas soha nem beszél az elmúlásról, mintha az nem is lenne része az életének. Valahányszor szóba hozzák a témát, úgy tesz, mint aki nem is hallja, miről folyik a beszélgetés. Vallja, hogy a hatvanhoz közeli férfiak megemberesednek, nem kergetnek illúziókat. Nem ragadja őket magával semmilyen hév, kábulat, delírium, nem akarnak odüsszeai világokat meghódítani.
Ami pedig saját személyét illeti, ő annyi mindent megélt és újraélt már, nem látja értelmét, minek kéne haramiáskodnia, hangoskodnia, tüntetnie abban az állandó ellenszélben, a barátságtalan miliőben, melyet ő is segített feltámasztani.
Rá mindenképpen háládatlan feladat hárul, mivel egy különleges folyamat részese, olyasvalaki, aki világokat épít, és közepükbe embersorsú lényeket teremt. Életükért, hányattatásaikért, végzetükért felelősséggel tartozik egy magasabb rendű lénynek, aki árgus szemmel kíséri mozdulatait. Valamennyi eddigi regényhőse visszatekint rá. Neheztelnek, ha méltánytalanul bánt velük, ha rosszabb sorsot szabott ki rájuk, mint amilyet megérdemeltek volna. Női szereplői még neki is támadnak, ha továbbmerészkedik a kelleténél, ha jobban belelát a lelkükbe, mint amennyire az ildomos lenne. De az sem tetszik nekik, ha azokat a jó mélyre eldugott titkokat megszellőzteti. A nők szent meggyőződése, hogy a férfi legyen férfi, viselkedjen úgy, mint egy férfi, legyen szigorú, fegyelmezett, erős idegzetű, ha megcsalják, ne kiabálja szerte a világba fájdalmait. Ki a frászt érdekel egy férfi szenvedése? A férfi ne kínlódjon, ne szenvelegjen, ne jártassa a száját. Legyen gyengéd, megértő, segítőkész, szenvedélyes szerető, indulatait a szeretkezésben élje ki, ne a bosszúvágyban. Legyen figyelmes és tettre kész, kövesse és teljesítse nőjének minden óhaját és vágyát, sőt, azon igyekezzen, hogy ezeket előre kitalálja, megérezze, kikövetkeztesse. A férfi azért van, hogy szolgálja a nőt, és soha ne mondjon neki nemet.
Istenem, hányszor hallotta már regényalakjaitól a fentieket! Ő pedig, valahányszor elmarasztalták írásainak női szereplői, visszavágott nekik. Ne aggályoskodjanak. A mafla férfiak úgyis mindent a lábuk elé cipelnek, és mindezt anélkül, hogy toporzékolnának vagy kikövetelnék maguknak. A férfiember nem szereti a cirkuszt, a veszekedést, az állandó forradalmat. Mindent megtesz, csak hogy ezeket elkerülje. Hajlandó magát megtisztítani az élethazugságoktól, hogy így visszanyerje önbizalmát és lelki egyensúlyát. Romain Gary írta valahol, miszerint minden íróra érvényes, hogy jobbik énjét igyekszik a műveibe oltani, az esendőségeiről pedig mélyen hallgat. Naná, majd hülye lesz elvágni maga alatt a fát. Miért, az író általános értelmezésben nem kétnemű, nő és férfi? Hallotta valaki Anna Kareninát panaszkodni Madame Chauchat-nak, hogy Tolsztoj úr milyen kegyetlen sorsot szánt neki? Elképzelhető-e, hogy egyszer, a jövőben, a világirodalom nagy regényeinek női szereplői nemzetközi kongresszust szervezzenek, és ott napokon, mit napokon, éveken keresztül megvitatják az őket ért jogtalanságokat, sérelmeket, rágalmakat, megpróbálják visszaszerezni és saját kezükbe venni életüket, sorsukat?
Thomas mosolyog. Önmaga életére és sorsára gondol.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában)
Kertész Dávid | Eltépett érintések
Thomas Larringen (a regény egyik kulcsszereplője) rajongója lettem, sajnos spoilermentesen ezt nem tudom megindokolni, de talán azért, mert leginkább vele tudtam azonosulni. Az írói válság átültetése az írással foglalkozó karakterek révén régi önkifejezési módszer, itt mégis őszintébbnek hat a megszokottnál, talán azért, mert valahol ott tartok az életemben, mint hősünk.
