Csapó Alíz: Csak megleszek

Állsz a zászló alatt a tér közepén, engem vársz. Előbb veszlek észre, örülök neked, nagy lendülettel megindulok feléd, aztán mégis lassítok a lépteimen. Én itt ma vesztőhelyre megyek, és magammal viszlek. De nem akarom, hogy túl korán odaérjünk. Még ne. Eddig olyan határozott voltam, most gyengülök, hogy látlak. Nyakadba borulok, hiányoztál. Hosszan szorítalak, de nem csókollak meg. Te se engem, pedig tudom, hogy akartál. Tudom, hogy azt tervezted, felkapsz és perceken át öleljük, faljuk egymást, megfeledkezve mindenről.

Beülünk egy kávézóba, te feketén, én tejjel és cukorral. Mit mondhatnék? Ezerszer átrágtuk, hogy nem működik, hogy ennél rosszabb nem is lehetett volna az időzítés. Korábban sose jutott eszünkbe, de azon a Tisza-parti hétvégén váratlanul, egyik pillanatról a másikra ellenállhatatlannak tűntél és onnantól fogva nem volt megállás. Pedig őrültség lenne. Nem akarom, hogy szenvedj, te se akarod, hogy én.

Rágyújtasz, nem nézek rád, az asztalt bámulva komótosan kevergetek tovább. Fogalmam sincs, hogyan kezdjem. Szerencsére sokat beszélsz, mint mindig. Annyi sztorid van, én pedig imádlak hallgatni. S közben nézni a vonalakat az arcodon. Ilyenkor mindig arra gondolok: úgy szeretném azt a szép szádat meg a nevetőgödröcskéidet belecsomagolni a szívem közepébe, hogy senki másé ne lehessen, csak az enyém.

De te most fogod magad és elmész a világ végére, legalább három évre. A távkapcsolat pedig nonszensz. Nyomkodhatom majd a telefonba, hogy nélküled még a kóla sem elég buborékos.

Szeretlek, hogyne szeretnélek. De látom előre, ahogy véget nem érő várakozássá merevedik az élet, amiben te mindig csak egy bejövő videóhívás leszel. Egy tízcentis képernyővel fogok évődni. Eleinte nagyokat nevetünk, ahogy a konyhapultra állított mobilon teljes átéléssel magyarázom neked, hány deka feta kell egy adag rukkolás céklasalátába. Miközben mindketten tudjuk, hogy még egy mirelit pizzával is alig boldogulsz. Természetesen kicsípem magam a virtuális randihoz. Közös rituálékat találunk ki, hogy ne illanjon el a meghittség. A munkahelyi értekezletről kislisszolva foglak felhívni, hogy élvezzük, ahogy a vágy a két világ közé rekedve is fél pillanat alatt felperzseli a köztünk lévő távolságot.

Aztán az idő fokozatosan lerág minket a másik hétköznapjairól. Úgy saccolom, fél év múlva már frusztrálni fog, hogy bármilyen érzékien búgsz is a fülembe, igazából nem vagy mellettem. És akárhányszor képzelem el, több ezer kilométerről nem tudok beleharapni a tetovált válladba. Kívülállók leszünk a saját életünkben. Nehogy már. Karácsonykor úgy hiányzol majd, hogy tehetetlen dühömben a radiátort leszakítanám a falról, és közben utállak is majd nagyon, amiért képes voltál itt hagyni. Sikíthatom az üres éjszakába, hogy „miért nem akarsz eléggé?”. De te nem fogod hallani, legfeljebb a szemközti társasház ablakából kiabálnak vissza, hogy „kuss legyen már”.

Aztán ahogy vánszorognak a hónapok, úgy ritkulnak a közös pillanatok, fáradnak az üzenetváltások, mígnem egyszer csak azon kapom magam: elfelejtettem elmesélni neked, hogy megvettem azt a dögös harisnyát. Pedig direkt a te kedvedért szereztem be és alig vártam, hogy megmutathassam. Vagy el akarom majd mondani, hogy lebontották a kedvenc fagyizónkat, és ki nem találnád, mi épül a helyén. De amikor hívnálak, a húgom pont megérkezik, hogy induljunk a strandra. Nálad még bőven munkaidő lesz ekkor, mégse csörgök rád ilyen csip-csup hülyeséggel. Az itt és mostot fogom választani helyetted, később pedig nem jut eszembe újra a történet. Micsoda röhejes klisé lesz belőlünk, ezt te se akarhatod.

A szülinapom környékén talán már csak udvariasságból, kötelességtudatból hívjuk fel egymást. Addigra a sóvárgásunk is lehervad, mert minden rezgés és pittyenés pofátlanul arra figyelmeztet, hogy ez így nem igazi élet. Lélegeztetőgép.

Szeretni foglak még, hogyne szeretnélek. Csak hát szép lassan elfelejtem az illatod. És akkor nekünk annyi. Méltatlan vég lenne egy épp csak elkezdett, ígéretes románc számára. Inkább bele se menjünk.

Most még érezlek, magamba szívlak, ez valóságos, ahogy ülsz itt velem szemben, és egyébként tetszik az inged. Az új frizuráddal mondjuk mellélőttél, lehet, ebbe kéne belekapaszkodnom. Hogy mi nem tetszik. Mert mikor a diplomaosztóra mentünk, olyan rövid és tüsi volt, arra gondoltam, jó volna végighúzni a kezem rajta. Nem tettem, akkor még nem voltunk úgy. Most meg növesztettél valami hippis félhosszút, pedig tudhatnád, hogy ebből a vékony szálú szögegyenesből nem túl szerencsés. Ahogy az arcodra tapadnak a lógós tincsek, valahogy nyúzottnak tűnsz tőle. Azért örülök, hogy ma nem azzal fogadtál, hogy „Na, mi van, csücsök?”. Bírom, amikor így hívsz, olyan kedves, tele van szeretettel. Most csak nehezítené a dolgom. Nem akarom hallani.

Közben felhajtottad a kávéd, nézel rám elszántan. Várod az ítéleted, dühös vagy és végtelenül csalódott, hisz jól tudod, mit akarok mondani. Sajnállak. Vehetnéd könnyebben, hogy nem megyek veled. Vehetném könnyebben, hogy elmész. Meg azt is, hogy téged így megvisel. Vagy vehetném a bátorságot és mehetnék veled. Úgy szeretném, ha képes lennék rá, hogy csapot-papot. De én istenigazából nem akarok. Mihez kezdenék ott? Ideköt minden, és ezt az állást is most kaptam meg. Páratlan lehetőség. Igen, tudom, talán te is az vagy. Csak a talán ezúttal kevés. Egyszer már szerettem messziről, vívtam a távolság összes tüzével, poklával, nem érte meg. Most inkább egy jól irányzott lépéssel megfutamodom, mielőtt esélyem lenne belefulladni. Hát nem sokkal jobb így?

Fojtogatja a torkomat, hogy ki kell mondanom a végszót. Hetek óta húztam a dolgot így is. Nincs mese, rá kell borítani az asztalra, hogy hagyjuk a kínlódást, ne nyújtsuk el, ne vegyük el a lehetőséget a másiktól, hogy találjon valakit, aki időben kiveszi neki azt a rohadt pizzát a sütőből. Aki megérint éjszakánként. 

Nagy nehezen kiszakad, alig hallhatóan mondani kezdem, hogy én már nem megyek ki veled szerdán a reptérre.

Még utoljára valami megszállottság lobban benned, eszed ágában sincs kiszállni, csattansz fel, majd határozott mozdulattal elnyomod a csikket és lelkesen érvelni kezdesz: szerinted tűzön-vízen, és úgyis gyorsan elrepül az a pár év, észre se vesszük. Utána pedig csodás lesz. Sorolod a megpróbáltatások előnyeit. A ránk váró gyötrődést úgy adod elő, mintha a boldogság receptje lenne. Minden csak rajtunk múlik, gyerekjáték lesz életben tartani, mondod, szerelmes vagy, imádsz, mi baj lehet. Meggyőzően magyarázod, majdnem elhiszem.

Gyűrjük még vagy fél órát, végül elfogadod, hogy a döntésem végleges. Igazából nem volt választásod. Letaglózva, szótlanul távozunk, lassan indulsz el. A járásodon is látszik a vereség. Nem tartalak vissza, csak állok, sokáig nézlek, elerednek a könnyeim. Kicsináltalak. Szörnyetegnek érzem magam. Meg szánalmasnak, ahogy vöröslő fejjel szipogok az utca közepén, taknyom-nyálam egybefolyik a szétkent szemfestékkel. Zsebkendő után kutatok a táskámban, helyette kezembe akad a három nappal ezelőtti mozijegyünk. Már akkor is akartam, de gyáva voltam lezárni. Túleshettünk volna rajta. Kidobom a jegyet, persze a kuka mellé esik, tiszta erőből belerúgok a szeméthalomba, ott rohadjon meg minden, ahol van, hogy így elcsesztem. Hogy ennyire rosszkor. Hogy pont veled. Hogy el kell menned. Hogy nem vállalom be. Hogy a lelkedbe tapostam. Dühös vagyok magamra, amiért küzdelem nélkül feladom. Rád is, amiért nem tudsz olyan elemi erővel elsodorni, hogy ne legyen kérdés. Pedig szeretlek, hogyne szeretnélek. Csak ezek szerint mégsem eléggé.

Ránézek az órámra, késésben vagyok. A Kossuthról húsz perc, míg hazaérek. Három év az vajon hány perc lenne? Mindegy. Nincs kedvem kiszámolni. Kiszáradt a szám az idegességtől, gyorsan veszek egy kólát. Nagyot húzok belőle, mielőtt továbbindulok. Jéghideg, keserédes. Csak megleszek valahogy. Nélküled is elég buborékos.