

Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethét lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól aludt. Reggel hat körül ébredt. Még evés előtt felhajtott egy fél deci pálinkát. Megreggelizett. Csípős kolbászt evett zöldpaprikával. Jólesett neki. Miután jóllakott, fogta magát és öltözött. Sanyi bácsihoz igyekezett, az utcai könyvkereskedőhöz. Lajos bácsi valamit venni akart. Kevés nyugdíjat kapott. Pedig egész életében dolgozott. Tíz órakor már az utcán járt. Nem messze volt Sanyi bácsi és a portékája… Amikor megérkezett a másik nyugdíjas öregemberhez, üdvözölte:
– Jó napot, Sanyi bácsi! Hogy van?
– Egész jól. S maga?
– Én is. A mi korunkban már az a lényeg…
– Milyen igaz! – mondta Sanyi bácsi majdnem nevetve.
– Szétnéznék!
– Csak nyugodtan.
– Most nem verseket, novellákat szeretnék olvasni… – mondta Lajos bá.
– Van bőven – mutatta a kezével Sanyi bácsi.
Lajos kiválasztott egyet. Sanyi bá közben rágyújtott.
– Maga még dohányzik? – kérdezte Lajos bá.
– Igen. Maga is, nem?
– Nem. Én leszoktam. Nem bírja a buksztárcám.
Sanyi bácsi kicsit még el is érzékenyült.
– De legalább a könyv olcsó – mondta Lajos bá bölcsen.
– Az a könyv csak háromkilencven forint.
– Na látja! És egy doboz cigaretta?
– Igaza van. De én nem bírom abbahagyni ezt – mondta Sanyi bácsi.
– Nekem muszáj volt. S nem is az egészség miatt. Anyagiak miatt. Kenyér is kell…
– Akkor megveszi azt a Móricz-kötetet?
– Igen. De én többet már nem cigizem. Ilyen világban, vagyis országban élünk…
Sanyi bácsi bólogatott. Lajos bá meg kifizette a könyvet. S elköszönt. Hazaérve már lihegett. Levetkőzött, és átadta magát a pihenésnek. A könyvet félretette. Megmosakodott, aztán vacsorázott. Este a könyvvel a kezében bújt ágyba. Most novellákat olvasott. Aztán eszébe jutott, hogy aznap miket beszélt Sanyi bácsival. Nem futja cigarettára – mondta magában.
Majd kiment a konyhába, s elővett egy régi szivart, ezt őrizgette magában… Meggyújtotta és elszívta. Szipkával. Majd miután elnyomta, azt mondta magában:
– Ez életem utolsó dohánya, szivarja! Egye fene! Majd ha eltemetnek, ez a szipka lesz a síromon…
S visszafeküdt, de már nem olvasott… Mélyen aludt, mint a téli álmát alvó medve.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)
Ki gondolná, hogy különös dolgok bárkivel és bármikor megtörténhetnek? Illetőleg: ki gondolná, hogy különös dolgok nem történhetnek meg bárkivel és bármikor? M. Nyirő Mária A varázsmag szövetsége című meseregényének főhőse ez utóbbi kérdés hallatán bizonyára egyetértően bólogatott volna egészen addig a napig, amikor egy különös pillanatban megnyílt egy varázsajtó, és… Na de ne fussunk ennyire előre!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
A teljesség igénye nélkül tekintsük át az e területeken alkotott főbb műveit. A magyar irodalom tárgyköréből mindenekelőtt három irodalomtörténeti kötete emelkedik ki, amelyek közös alcíme: A magyar irodalmi avantgarde I–III. (1969–1971), s bennük Bori Imre az impresszionizmus, a szecesszió, a szimbolizmus, a dadaizmus, a futurizmus és az expresszionizmus problematikáját tárgyalja.
Ez a könyv lényegében a Libatoll és történelem (Put u juče) folytatása. Minden, amit abban a kötetben észleltem, ebben is jelen van. A kisember története, a túlélésért folyó harc, a kisembert felőrlő történelem, a szavak eredeti jelentésének keresése, a részletek iránti érzékenység, Várady Tibor kitérői (a gyerekkorba vezető út és Amerikával való összehasonlítása) és persze Várady ragyogó iróniája… Minden szöveg kezdete mintegy a dokumentum fölelevenítése.