Apám arca imbolyog a gyertyalángban, hol elfolyik, hol megnyúlik, vörös pillanatokká erősödik, aztán fehér fénnyé szelídül. A padlót bámulom, csizmám orrával egy aprócska fekete foltot maszatolok. Két ujjam közt forgatok egy pirulát, nem tudom eldönteni, lenyeljem vagy visszategyem a táskámba vészhelyzetre, ahogy az orvos javasolta. A csendből néma kérdések törnek elő.
– Mit akarsz tőlem? – üvöltök a kollégámra, aki riadtan hátrál, leteszi a kezében lévő kávéspoharat. Hogy sírj, válaszolja, előttem nem kell erősnek mutatkoznod. Mégiscsak az apád, teszi hozzá, aztán elharapja a mondat végét. Nem meri előttem kimondani, amit egyébként is tudok: meghalt. Csak arra vágyom, hogy tűnjön el végre és ne nyaggasson. Amikor ezt közlöm vele, sértetten becsapja az ajtót, a falról apró vakolatdarabok hullanak a földre. Az ajtókeret mellett végtelen repedés fut, látom, ahogy katonák jönnek elő belőle, masíroznak a plafonon, az egyikük megfordul, hangosan kacag, szétreped a tér és az idő – megismerem, apám az.
***
Ömlik rám a fény. Kamasz vagyok. Valaki futva jön, a kanyarból kiabál, hogy gyertek azonnal, mert apád ott fekszik ájultan! A hang, az a kétségbeesett, zokogó, vinnyogó segélykiáltás lassan körbetekeredik a testemen, úgy szorít, tüstént megfulladok. A szomszédasszony áll az ajtóban, kapkodja a levegőt. A ruhája olyan szagú, mint ázott macska bűze füsttel keveredve. Felkavarodik a gyomrom. Hol van anyád? – kérdi, aztán óbégat, hogy gyere már, Erzsi, mert az urad meg fog halni, aztán még elbúcsúzni sem tudsz tőle. Agyonverték, teszi hozzá, valami ocsmány dolgot művelt, azért kapott a pofájára. Izzadok, kánikula van, a testvéreim a szomszédban játszanak, anyám meg dolgozik. Miközben mondja a magáét, a szomszédasszony szájából aprócska betűk futnak ki, egyenként leperegnek a földre. Felseprem őket, és a szemetesbe dobom mindegyiket. De nem maradnak ott, kiszökdösnek, felfutnak a nagy diófára, megülnek egy-egy levélen. A szomszédasszony megragadja a kezem, maga után húz. A lábam elemelkedik a földtől, lebegek, akár egy léggömb.
Véres test hever a kocsma lépcsője mellett. Körbeállják a jajgatók és a kíváncsiskodók. Egy fekete kendős asszony azt üvölti, ott jön a lánya, takarjátok be, ne lássa! Hánynom kell, elfordulok. A szomszédasszony épp mögöttem áll, óbégat, mert lehánytam a cipőjét. Látnom kell apámat, talán még nem késő, gondolom, és megpróbálok közelebb kerülni hozzá. De nem engednek, csak az embergyűrűből kilógó lábát látom. Nincs rajta cipő. Megismerem a télapós zokniját, én vettem neki karácsonyra. A Mikulás szakállán száradt vérfolt éktelenkedik. Meghalt, kiabálja egy férfi, alig forog a nyelve, tudom, hogy részeg. Elégszer láttam apámat hasonló állapotban, felismerem az ittas emberek hangját. Szirénáznak, egyre közelebbről hallom. Mindenki a mentőt lesi, nem veszik észre, hogy apámhoz surranok. Egy kicsi lyukon át látom, ahogy véres fejjel fekszik a kövön. Tudom, hogy ő az, mégis idegen, sírni sem tudok. A szája tátva, jól láthatóan hiányzik néhány foga. A szeme csukva van. Nagyanyám jut eszembe, hogy azt mondta, a halottaknak le kell fogni a szemét. Biztosra veszem, hogy apám halott. Leülök a földre, azt hajtogatom magamban, hogy nem kell félni tőle. Megfogom a télapós zoknis lábát. Úgy érzem, vigyáznom kell rá. Kábulatomból anyám illata térít magamhoz. Apu meghalt, mondom neki, amikor felállít a földről. Dehogy halt meg, feleli, csak alaposan eltángálták, most viszik a kórházba. Tudod, hogy mindent túlél, teszi hozzá.
Elered az eső, elindulunk hazafelé. Várj egy kicsit, mondom, aztán visszafutok arra a helyre, ahol az imént apám feküdt. Fél pár zokniját ott hagyták a mentősök. Zsebre teszem.
***
Biztos, hogy itt nem fognak agyonlőni minket? – aggályoskodik a kollégám, amikor elindulunk a riportra. Biztos, válaszolom, miközben egyáltalán nem vagyok meggyőződve erről. Indulás előtt azt a tájékoztatást kaptuk a nagykövetségről, hogy ezen a területen véget értek a harcok, legalábbis tűzszünet van. A különböző szervezetek azért érkeztek a térségbe, hogy összegyűjtsék a holttesteket, és segítsenek a bajbajutottakon. Törmelékek között lépkedünk, arra a helyre tartunk, ahol az áldozatokat azonosítják. Apám jut eszembe, hogy őt meg anyám azonosítja éppen most a hullaházban. Jó, hogy nem vagy itthon, mondta pár órája a telefonban, legalább nem kell ilyen állapotban látnod. Agyvérzést kapott, állítólag teljesen eltorzult az arca. Amióta megtudtam, mi történt, csak az jár a fejemben, hogy apám éjszaka értem jön, és magával visz a túlvilágra. Nagyanyám mesélt hasonlókat gyerekkoromban. Az utóbbi időben keveset találkoztam apámmal, haragudott rám, mert a váláskor anyám pártját fogtam. A bíróságon elmondtam, hogy folyton részeg. Elmeséltem azt a történetet is, amikor összeverték a kocsma előtt, mert állítólag lopott valakitől. Mióta láttam a véres arcát és zokniját, nem merek sötétben aludni, pánikrohamaim vannak. Pedig azóta eltelt harminc év.
Közeledünk úticélunkhoz. Orromat gyomorforgató szag csapja meg, pont olyan, mint azon a napon, amikor a szomszédasszony átjött hozzánk, hogy elvigyen az összevert apámhoz. Ázott macskaszag van mindenhol és füst. Megbotlom egy drótban. A lábam elé nézek, apró emberkék futnak szanaszét a talpam alól, rám mutogatnak, nevetnek rajtam. Zokogás tör fel belőlem. Lerogyok egy kibelezett ócska tévére. A kollégám azt mondja, jó, hogy végre tudok sírni, de menni kellene, mert ott egy furcsa gyerek, aki minket bámul, és puska van a kezében. Felpillantok. Hat év körüli kisfiú néz velem farkasszemet. Mini katonának néz ki terepmintás ruhájában. Tényleg fegyvert fog ránk, és azt kiabálja: mama, papa! És még valamit, amit nem értek. Integet, hogy menjünk utána. A kollégám azt mondja, ez a gyerek tuti, hogy kinyír bennünket, látszik a szemében az elszántság. Én is félek, de nem merem bevallani. Maradj itt, utasítom, én majd megnézem, mit akar. Elindulok a gyerek felé, aki pillanatok alatt mögém kerül, és a derekamhoz nyomja a fegyvert. Ukránul beszél, nem értem egyetlen szavát sem. Megyek, amerre mutatja az utat. Perceken belül megérkezünk egy romos házhoz. Az udvaron egy nő és egy férfi fekszik. Mindkettő véres. Láthatóan meglőtték őket. A gyerek kiabál, hogy mama, papa! És azt is üvölti, hogy phone, go, hospital! Most esik le, miért hozott ide. Sír, előbb az apját csókolgatja, aztán az anyjára dől rá. A puska mellette hever a földön, ahogy közelebb megyek, jól látom, hogy műanyagból van. Veszem a mobilom, tárcsázom a segélyhívót. A vonal túlvégén lévő nőnek elmagyarázom, nagyjából hol vagyok, és két sebesülthöz szeretnék mentőt hívni. Azt válaszolja, ezen a területen már csak halottak vannak, két napja mindent átfésültek, és az összes sebesültet kórházba vitték. Erősködöm, hogy biztosan téved, ez a két ember él, hiszen itt van a gyerekük is. A kisfiú az anyja kezét fogja és reménykedve engem néz. Befejezem a hívást, leülök mellé a földre, apámra gondolok, meg arra, hogy körül kellene nézni, hátha van itt is valahol még egy mikulásos zokni. Alkonyodik, a kapuban három alak jelenik meg. Ők azok: apám meg a gyerek szülei. Semmit nem szólnak, csak néznek, amíg feloldódik a világosság a sötétségben.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
