

– Írjál már! – böki az oldalamba az ujját. Épp a fájós bordámnál. Felszisszenek.
– Normális vagy? Múzsa, nem múzsa, istenemre mondom, nem állok jót magamért!
És ő csak kuncogva lóbálja a lábát a szekrény tetejéről. „Egyszer úgyis elkapom.”
– Nem tudsz! – olvassa gondolataimat. – Mi lenne veled nélkülem? Ki súgná neked a jobbnál jobb gondolatokat?
– Hogy mit csinálsz? Most sem tudok írni! Szabadságot vettél ki, vagy mi a szösz? – s mire a hátam mögé rejtett seprűvel a kezemben a szekrényhez érek, ő már a csilláron lóg. No, azt azért nem. Ez a nagyanyámé volt. Dühöm egyre jobban nő, mígnem egy isteni sugallatra megvilágosodom, és kiosonok a légyirtó permetért.
– Baloldalt a harmadik polcon! – kiált utánam a kis mihaszna.
Feladom, én ezt már nem bírom. Visszaülök a karosszékbe, kezembe veszem a tollat, s belenézek a vigyorgó képébe.
– Tudod mit? Rólad fogok írni.
Látom lehervadni a mosolyát.
– Megvagy pajtás – ujjongok magamban –, rátapintottam a gyengédre!
Félrebiccenti a fejét, rezegteti a pilláit, talán még könnyeket is ejt. Ha nem figyelek, még meghatódom.
– Figyelj csak! Most azt írom le, hogy egy pimasz, rosszindulatú szörnyeteg vagy. Aki az ember fájó pontjait nyomogatja, és teljesen kikészíti idegileg.
– Azt is írd bele – diktálja a fejem fölött –, hogy így megszabadulsz a benned rejlő traumáktól és fájdalmaktól.
– Ez nem tollbamondás! – ütök az asztalra. Érzem, az ereim majd szétpattannak a méregtől. S erre ő mit csinál? Hozzám bújik, nagyot cuppant a homlokomra, fricskát ad az orromra.
– Nézd, tele is írtál egy oldalt. Ügyes vagyok! – és már menekül ki a kertbe a repülő karosszék elől. Az ajtóban megtorpanok, visszanézek. Az asztalon ott fehérít a teleírt füzetlap. Már csak egy cím kell, jut eszembe. Erre fölemelkedik a toll, és elkezd magától írni: Nem tudok élni a Múzsám nélkül!
– Te kis nyomorult! – s megmarkolom a seprűt...
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.