Az öreg bérház csendesebb volt, mint más napokon. Az emberek behúzódtak saját kis fészkükbe, az ajtók mögül halk moraj hallatszott. Nem egy luxusnegyed volt, de akik itt laktak, szerették. Még téglából épült a ház, cseréptetővel, kéményekkel, sokan megmaradtak a kályhával való tüzelésnél, bár meg volt adva a gázfűtés lehetősége.
A legkisebb, egyszobás lakásba pár napja fiatal pár költözött. A férfi egy kosárnyi fahasábbal tért haza. Elhelyezte őket a kályha mellett, gondosan elrendezgette mind. Egy estére ennyi épp elég lesz – gondolta. Felsöpörte a szemetet. Milyen szerencse, hogy ebben az időszakban száraz fát sikerült beszereznem! Apja jutott eszébe. „Csak száraz fával tüzelünk, fiam, a nedves fa pernyéje lerakódik a kéményben, aztán egyszer csak ott kukorékol a vörös kakas a háztetőn.” Gyerekként nem értette, mit kereshet egy baromfi a tetőn, most a kályha előtt ülve a fel-felcsapódó lángokat nézte az üvegajtón át, a kakastaréjos tüzet. A konyhából halk neszezés hallatszott, almás-fahéjas illat csiklandozta az orrát. Boldogság járta át a lelkét, elvegyülve kétségekkel, félelemmel. Megérdemlem, hogy itt van velem? – szorongott. Az ajtón fiatal lány lépett be, arcát megvilágította a kályhából áradó fény. Kirajzolódott a pisze orra, szépen ívelt ajkát összeszorította. Lassan lépdelve hozta a csordultig telt bögrékben gőzölgő teát. Letette a fiú elé a bögréket, és ő is elhelyezkedett a padlón.
– De jó meleget csináltál!
A fiú vállára hajtotta a fejét..
– Ugye, nem bántad meg, hogy…?
– Hagyd ezt, kérlek! – csattant a lány hangja, majd szelídebben folytatta: – Már számtalanszor megbeszéltük. Én döntöttem.
– Otthon mindened megvolt, én most csak ennyit tudok nyújtani. Ígérem…
– Nem volt meg minden! Igen, amit csak akartam, megkaptam. De hiába volt szép a ház, amikor nem volt benne senki, akivel elbeszélgethettem volna. Megvolt a napirend, a rohanás. Ah, inkább hagyjuk, igazad van, te nem tudsz nekem mindent megadni, te a végtelen lehetőségeket nyújtod át tiszta szívvel.
A fiú szavak híján átölelte a lányt, együtt nézték a lángok táncát.
– És van karácsonyfánk is – a lány a szoba sarkába pillantott. – Honnan vetted?
– A kuka mellett állt. Valaki időközben talán szebbet, nagyobbat szerzett be.
– Még mindig szép.
– Az. Első díjat kaphatna az üvegmosók versenyén – mindketten megkönnyebbülve felkacagtak.
– Milyen volt azelőtt a karácsonyotok? – kíváncsiskodott a lány.
– Idegtépő – vigyorgott a fiú. – Anyánknak rögeszméje volt az ünnepek előtti nagytakarítás. Amikor rend volt, azon sipítozott, nehogy valamit újra összekoszoljunk. „Legalább a szöszöket szedjétek össze a szőnyegről!” – kiabált velünk. Utálta a legyeket, szabályos hajtóvadászatot indított ellenük. Egyszer a bátyám kitalálta, hogy egy döglött példányt odaragaszt a szekrény ajtajára. Anyánk, meglátva a legyet, drámaian széttárt karokkal hátraszorított minket, mintha egy fenevadtól óvna, majd lábujjhegyen megközelítette áldozatát. A következő pillanatban egy konyharuhával halálos csapást mért rá. Amikor megértette, hogy nevetésünk miért fullad szinte sírásba, jócskán kijutott a csapásból nekünk is, de már papuccsal.
A lány felkacagott, szinte maga előtt látta az egész jelenetet, a csínytevés örömét, még ha az elnáspángolással is végződött.
– Te mire emlékszel vissza szívesen? – kérdezte a fiú.
– A fa díszítésére. Képzelj el egy mennyezetig érő fenyőt, amit tele kellett aggatni díszekkel, szaloncukrokkal! Az elején mindig igyekeztem szépen elrendezni, mi hová kerüljön, de az édességeknél már elfogyott a türelmem. Tudod, ha fél napig azt kell csinálnod… A szaloncukrokat kettesével raktam, egyetegyet összekötözve szalaggal. Anyám mindig rengeteget vett, tényleg nem tudtam már hová felfüggeszteni, így a szoba sarkában állva meglóbáltam a szaloncukrokat, és felhajigáltam a fára. Ahová estek, ott maradtak, néha pár üveggömb bánta az ügyeskedésemet.
– Ez igen! Jól kitaláltad, gondolom, örültek a szilánkoknak – csipkelődött a fiú.
– Ugyan már, azokat eltüntettem. Csak az üres szaloncukros papírokat nem lehetett sokáig titkolni, pedig olyan szépen vissza tudtam csomagolni mindet! A szellőztetésnél szépen lengedeztek a huzatban, az árulta el a torkoskodásomat.
A pattogó tűz előtt üldögélve emlékeikbe merültek. A csendet hirtelen zongora hangja törte meg. Tétova, ügyetlen próbálkozások voltak.
– Gyakorol a szomszéd kislány – mondták egyszerre. Ismét csend lett, szék nyikorgása hallatszott, majd gyakorlott ujjak futottak végig a zongora billentyűzetén. A hangjegyek dallá formálódtak, és az öreg bérház ajtóin bekopogtatott a Csendes éj dallama.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
