Sima, sima, fordított...
A régi falióra négyet ütött. Elnémult a kötőtűk csattogása. A nő felnézett, elsimította homlokáról az ősz tincseket, és nekidőlt az öreg fotel támlájának. Már két órája kötögetett. A rádióból halk zene szólt. Lassan lerakta a fotel melletti fonott kosárba a kötést. Nehézkesen kelt fel, elindult a konyha felé. Milyen csend van itt – gondolta –, ezen a rádió sem segít. Megivott egy pohár vizet, nyújtózkodott. Megroppantak a csontjai. Na, jó ropogós vagy, mondaná az öreg... – kuncogott magában. Visszasétált a szobába, s leült folytatni a munkáját.
Fordított, sima, fordított...
Remélte, elég fonalat vett ahhoz, hogy hosszú legyen a sál. Mindig is olyat szeretett volna. Hosszút, meleget és nagyon tarkát. Bolond öreg...
Sima, fordított, sima...
Gondolatai elkalandoztak. Talán az fogta meg, a bohókás lénye. De rég volt... A táncterembe lépve rögtön meglátta a fiút. Ő az új kardigánját vette fel. Első saját munkája, büszke is volt rá. Melléperdült az új srác, micsoda szépség, mondta, jaj, a kardigánra gondoltam, és mosolygott. Ő zavarában nem tudta, hogy megsértődjön vagy nevessen. A másodikat választotta.
Sima, sima, fordított...
Mint a tangó. Kettőt előre, egyet hátra. Imádtak táncolni. Az esküvőjükön is a saját koreográfiájukat adták elő. Nagy siker volt. Csak elég legyen a fonál. Ma kész lesz a sál, és holnap beviszi neki. Majd elmondja az összes benne lévő színt. Az öreg biztosan hallani fogja. Tudja majd, hogy hallja.
Fordított, sima, sima...
Ez meg csacsacsa. Gömbölyödő hasától alig bírta már átkarolni, mégis ezt táncolták otthon a gramofon mellett. És milyen gyönyörű fiúgyermekük született! Örökölte apja táncos lábait.
Fordított, fordított, ráhajtás...
Nagyot sóhajtott. Megigazította a szemüvegét, és rátekert a fonálból az ujjára. Tekeredett az ő életútjuk is. Keserves év volt, amikor nem tudták, a kisfiuk megmarad-e. Halkabb lett a kacaj, a keringőből egymás vállára borult helyben topogás lett, könnyeken keresztül a másikba kapaszkodva. De mindig számíthatott rá. Számíthattak egymásra. Megjárták a poklot, de kitartottak. És a Jóisten végül megjutalmazta őket a kisfiuk gyógyulásával. S újra mertek teljes szívből kacagni.
Sima, sima, fordított...
Bolondos öreg. A frászt hozta rá a tréfáival. Tudta, hogy ki nem állhatja a legyeket. Ha csak egy felbukkant, ő már vadászott rá. Ez a vén bolond összefogdosott párat, és szanaszét ragasztgatta a lakásban. Mire észrevette, hogy döglött legyekre vadászik, a párja már hasát fogva nevetett a konyhában. Jaj, de elporolta a konyharuhával! Aztán nevetve ölelte, csókolta.
Fordított, sima, ráhajtás...
Annyi mindent kellene még elmondania neki. Vagy csak ülne itt a másik fotelban, és figyelné a ráncos kezét, ahogy táncoltatja a kötőtűt. Hányszor hallotta tőle: „Magadhoz kötöttél, te boszorkány!” – és nevetett. Sokszor csak úgy ültek, nem kellett beszélniük. Tudtak egymásról mindent, érezték egymást. Elég volt egy pillantás, egy érintés.
Sima, fordított, sima...
Jaj, nem...! Elrontotta. Visszafejtette a fonalat, és újból felszedte a szemeket. Bárcsak az élettel is így lenne! Sajnos elszálltak az évek felettük, táncos lépteik lassúbbak, óvatosabbak lettek. Nem, mégsem. Még ha vissza is fejthetné az élet fonalát, akkor is őt választaná, semmin nem változtatna.
Sima, sima, sima...
Nem, nem, nem lehet! Már csak egy méter van a fonálból. Még nem elég hosszú a sál. Még kellene kötni hozzá. Sokat, nagyon tarkát. Hogyha kijön, táncoljon a sál vége a szélben. Még kötni kell.
Megcsörrent a telefon. A kijelzőn megjelent a kórház telefonszáma. A kötőtűk éles csörömpöléssel hullottak a földre...
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
