Részletek – a spanyol eredetiből Ferdinandy György fordította
I.
Munkám a szokásos. Reggel hatkor kezdek. Az igazgatónő eleinte a kapuban vár, és felsorolja a tennivalókat. Később már átadja a kulcsokat. Most pedig egyenesen bemegyek a fiúk szobájába, felébresztem őket, egyiket a másik után, tisztába teszem őket, felszolgálom a reggelit. Amíg esznek, elkészítem az útravalót: a tízóraikat.
Nyolckor jön értük egy sofőr, beülnek a fekete Siennába, és irány az iskola! Mind iskolába járnak, kivéve Billt, aki itthon, a műhelyben dolgozik. Amikor kiürült a helyszín, elkészítem az uzsonnákat, rendet rakok a szobákban, mosok és takarítok.
Még alig egy hete voltam itt, amikor Júlia, az igazgatónő megkért, hogy jöjjek vissza este is, és fürdessem meg a gyerekeket. Szívesen mentem, így elláthattam beteg édesanyámat is a reggeli és esti műszak között.
Az iskolából négy után érkeztek, kimerülten, lucskosan. A fürdés felfrissítette őket. Megvacsoráztunk. Így ért véget a nap.
II.
Kedvencem, Brad fejét leszegve, magányosan üldögél egy sarokban. Gondolatainak mélysége szembeszökő: semmi köze monoton hétköznapjaihoz. Erről a nagy csendről az jut eszembe, hogy hátha mindent ért, ami történik körülötte, és azon tépelődik, hogy a teste miért nem engedelmeskedik csapongó fantáziájának. Nem értem, hogyan tarthatjuk őket butának. Ha tudnánk, micsoda gazdag belső élet buzog benne!
Mindegy, én odamegyek hozzá, hacsak egy pillanatra is. Megcsiklandozom, vagy cuppanós puszit nyomok a fejére. Máskor megsimogatom, vagy összeborzolom a haját, mert Brad nagyon kényes, igyekszik mindig gondosan megfésülni magát. Ilyenkor rám pislog, és száját összeszorítva mosolyog.
De néha erőt vesz rajta a félelem. Egy olyan húzódás, ami lehetetlenné tesz minden kapcsolatot. Közöny vagy szomorúság lenne? Félelem? Néma csend. Mélyvízi emelkedések. Brad magára marad.
III.
Mióta ezekkel a fiatalokkal foglalkozom, sok szavakkal kifejezhetetlent jobban értek. Megtanultam olvasni a szemükben, a mozdulataikban. Valamennyiükkel törődöm, de leginkább Brad köti le a figyelmemet. Talán, mert ő a legfogékonyabb. Csak nyugalom kell hozzá, és türelem, nem kevés.
Először vetkőzni tanítottam, fürdés előtt, majd – ami nehezebb volt – arra, hogy utána hogyan vegye magára a tiszta ruhát. Megtapsoltam, amikor elért valamit, és velem tapsoltak a többiek is.
Aztán egy nap, amikor éppen befejeztem a fürdőszoba felmosását, ez a gazember a hátam mögé került. Még nem öltözött fel, de a cipőjét hibátlanul befűzte és felvette egyedül.
– Óriás vagy! – kiáltottam. – Óriás!
A botrányos jelenethez egymás után csatlakoztak a többiek. A fiúk, és az igazgatónő, Júlia. Együtt ünnepeltük meg Brad sikerét. Aznap este ő volt a király. Soha többé nem kellett felöltöztetnem. Ez az apró eredmény egész életének értelmet adott.
IV.
Sokat tanultam tőle. Elképzelni, amit nem látok, rögtönözni nehéz helyzetekben. Tudom már, hogy szavak nélkül is meg lehet szeretni valakit, és azt is, hogy türelemmel, csendes kitartással minden elérhető.
Mióta eljöttem, hiányoznak nekem. Mégsem megyek vissza többé. Amikor elhajtok az épület előtt, felnézek Brad ablakára, és pillanatra látom őt. Néz rám, elképzelem, hogy felismer. Én pedig folytatom az utamat.
Ena Columbié 1957-ben, a kubai Guantánamóban született, jelenleg Floridában él. Író, költő. 1982 óta jelennek meg írásai, Kuba után Spanyolországban, majd az Egyesült Államokban. Ebben az új könyvében (Ena Columbié: Confesiones de un idiota; Editoral Silueta, Miami, Florida, 2018) egy gondozónő mondja el találkozását szellemi fogyatékos fiatalokkal. Egyikük, Brad kerül hozzá legközelebb, kettejük kétszólamú történetéből valók az itt bemutatott részletek.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 8-i számában.)
