Egy fullasztó decemberi délután, amikor Filipe Pereira Costa, az O crime do lírió című verseskötet szemérmes szerzője, Pablo Gustavo Nunes, a Secreto do porco hurkás főszerkesztője, valamint jómagam a Pastelaria Tupi teraszán üldögéltünk, és éppen a Constitución téri könyvesház értelmetlen kirablásáról értekeztünk, lebukott az égből, majd elmerült egy veréb Pablo Gustavo Nunes kávéscsészéjében.
Filipe, aki alig figyelt fel dühödt beszélgetésünkre, inkább a terítő csipkéit forgatta félelmetesen hosszú és áttetsző ujjai között, most felemelte okos, angyalhajú fejét.
– O passarinho está morto – rebegte, és pupillája tágra merevedett. Pablo Gustavo egy lemondó sóhajtás kíséretében az asztalra hajította a csöpögő kávéskanalat.
Hosszúra nyúlt a gőzölgő délután, és mi egész nap a kínai írót, Chang-Pu Xiangot vártuk, aki gyakorta kérkedett olvasói és írótársai előtt, mondván, hogy ő nem könyvet, hanem A könyvet írja. Mindenesetre történeteit sekélyesnek, mondatait sutának, gondolatait töredékesnek találtam, s ahogy múlt a délután, egyre kevésbé láttam esélyét, hogy valaha is leleplezhetem előtte saját sekélyességét, felfedhetem árulását, kiforgathatom őt írói mivoltából.
Egészen elhagyott már a harci indulatom, mire a sovány és jelentéktelen alak letelepedett az asztalunkhoz, és magához húzta a tollal bélelt csészét; a Pablo Gustavóval folytatott vitáink unalomba és fásultságba hajszoltak.
– Hát megérkezett a madaram – mondta az idegen tört angolsággal, és a kávéscsészébe mosolygott. Csontos arcába még több szögletet vágtak az inak.
Egy pillanatig sem kételkedtem, hogy Chang-Pu Xiang őrült, és miután ilyen kegyetlenül meg is várakoztatott minket, a legkisebb kedvem sem volt egy asztalnál ülni vele és társalogni. A kínai észrevehette tartózkodásomat, mert egyenesen rám hunyorgott rémesen eres szemével.
– Miért van a madaram a csészében? – kérdezte.
– Azt márpedig én is szeretném tudni, hogy miért van a madara a csészémben – krákogta Pablo Gustavo, aki tavasz óta súlyos légzési nehézségektől szenvedett a túlzásba vitt dohányzásnak köszönhetően.
– Azért – mondta a kínai –, mert beleírtam.
– Hát minek írta bele? – hüledezett Pablo Gustavo. Filipe titokzatosan mosolygott, és meg-megrezzentek aranyszínű fürtjei. Gyanakodni kezdtem, hogy esetleg összejátszik a kínaival, és egy pillanatra nagyon meggyűlöltem ezért.
– Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni – válaszolta Chang-Pu méltóságteljesen, és Pablo Gustavo felé fordult. – Már ezt is megírtam egyszer.
– Mi öröme van az életben – kérdeztem – annak, aki már mindent megírt?
– Hogy írhatott volna meg mindent? – értetlenkedett Filipe. Egyikünkről a másikunkra röppenő, ártatlan tekintetétől különös megkönnyebbültség lett rajtam úrrá.
– Nem mindent – hunyorgott a kínai. – Egyelőre.
– Elmagyarázná valaki, hogy mi folyik itt? – kérdezte Pablo Gustavo ingerülten, miközben megsárgult zsebkendőjével a homlokát törülgette.
– Az úriember bizonyára valamiféle istennek képzeli magát – magyaráztam –, aki szabadidejében abban a téveszmében él, hogy ő maga teremtette a világot és annak minden létező teremtményét, beleértve azok minden cselekedeteit és a velük kapcsolatos összes történéseket.
– Az bizony baj – rebegte Pablo Gustavo, és az arca hirtelen elkomorult.
– Félreértenek az urak – mondta Chang-Pu, és egy pillanatra önmagához képest is megviseltnek tűnt. – Shanxi tartományból érkeztem, melynek északkeleti felén terül el a szent Wutai-hegy. Már gyermekkoromban is úgy tartottam, hogy a hegy gerince egészen különös alakot ölt, mintha nem is hegy, hanem könyv gerince volna. Feltevésem bizonyosságáról meg is győződtem egy nap, mikor a hegyen tett kóborlásaim alkalmával egy barlangra leltem, amely levezetett egészen a hegy gyomráig. Egyszerre a barlang mennyezetéről lelógó hatalmas könyvlapokra lettem figyelmes, amelyek úgy osztották szűk folyosókra a hegy gyomrát, akár a selyemfüggönyök. És ezeken a hatalmas lapokon írásra leltem, megint másik lapok pedig üresek voltak még. És akkor én, Chang-Pu Xiang eldöntöttem, hogy beleírok a Wutai-hegy könyvébe.
Pablo Gustavo felhördült. Jómagam egyre ingerültebbé váltam az idegen fölényeskedő modorának hatására, bosszantott a könnyed hangnem, amelyen ezt a képtelen történetet előadta nekünk.
– Bizonyára a barlang mérges gázai okozták ezt az optikai illúziót – feleltem.
– Kezdetben magam sem hittem – folytatta az idegen. – Azután hosszú utazásokra indultam Kína, majd Európa-szerte, bejártam Amerikát, és rá kellett jönnöm, hogy valójában minden egyes hegy egy könyv. Sőt, minden egyes domborzati forma, minden egyes megfogható jelenség ezen a világon egy könyv. A Szahara homokbuckái lapjával lefordított könyvek, A Himalája a csúcsával a földből kimeredő grandiózus kötet, a Csendes-óceán hullámai vergődő sorok egy víz alá merült könyvben. A hajnal és az alkony kinyíló és becsukódó könyvek, a füvek és a csillagok a földre és az égre vésett betűk. Mi magunk sem vagyunk mások, csupán igék és főnevek, jelzők és határozók egy hatalmas kötetben, amelyek ellátják a szerepüket egy történetben a saját minőségük szerint.
Láttam, hogy Filipe hosszú ujjai megremegnek a csipkés terítőn. Ami engem illet, az idegen egy szavát sem hittem, gondolatai ismét sekélyesnek és valószerűtlennek bizonyultak.
– Hová lesz akkor a szabad akarat? – kérdeztem.
– Ó – mondta a kínai, és rám hunyorgott megint. – Én bármely könyv bármely sorában elhelyezhetem magam. Ez a veréb sem volt több, mint egy névelő a főnevem előtt abban a sorban, amelyben mi négyen a Pastelaria Tupi teraszán találkoztunk egy gőzölgő téli délután.
Felhorkantam. Félő volt, ha még egy mondatot kiejt a száján, megfojtom az idegent. Pablo Gustavo kitágult pupillákkal meredt ránk, és izgatottságában véletlenül beleivott a tollas kávéscsészébe.
