Hát bizony az özvegy Kállóné káposztája közt a gaz inkább ne nőtt volna soha akkorára, olyan veszedelmesnek, olyan susogósnak, inkább változott volna a Péri lányok hajává vagy az özvegy Télné állán a szőrré. Mert hogy milyen rettenet esett meg a nyakig érő gyom között, annak csak Isten és a tekintetes vármegye a megmondhatója. Hanem ’iszen Isten előtt is legelébb Csipke Sándor.
Olyan bolond gyanú van elterjedve Bodokon, hogy az özvegy Kállóné éjszakánként kioson a gaz közé, és a káposztákat üli. Hanem hadd keltegesse, hadd melengesse azokat a káposztákat, ha egyszer ilyen tömöttre, ilyen ropogós levelűre nőnek. Gubbasztott pedig a káposzták között valaha egy sokkalta nagyobb, kerekebb is. A Kálló Gyuri nevezetű.
Renyhe, mihaszna embernek beszélték a Gyurit Csoltón, de még Majornokon is, meg is gyűlt vele a baja az özvegy Kállónénak. Se napszámba nem járt, se mesterséget nem tanult, csak az anyja szoknyája mögött bujkált örökösen. ’Iszen a hangját sem igen lehetett hallani, csak mutogatott, vicsorgott, vagy a fejét rázta szegény.
Bizony ahhoz is lusta a Kálló Gyuri, hogy a szavát eressze, mondogatták a bodoki asszonyok, és közelebb húzták magukhoz ünneplő ködmönbe bújtatott leányaikat, ha melléjük talált ülni a Gyuri a templomban. A főtisztelendő plébános úr beszéde alatt is nagyokat köhécselt, prüszkölt, nem volt benne semmi tisztelet. Ha kérdezték, ha ráköszöntek, ostobán pislogott csak, s közben megalvadt a szájában a tej. Ha evett, azt is amúgy kézzel-lábbal tette, összepecsételte az abroszt, de még az ingét is. Nem is hívták a faluban sehová, csak a kerítés mögül meresztgette a szemét a leányokra vagy a verebeket kergette az udvarban.
Csak a Szike Sára lépteire rezzent össze. Nyakát a lécek közé dugta, úgy meredt a leány után, ha az a falu szélén járt. Néha mellé is szegődött, mint valami kutya, s az árokban ügetve követte egészen hazáig. Hanem kulloghatott a villogó szemű Sára után, ha azt egyszer a Csipke Sándor várta a savanyúkútnál. Ha pedig várta, hát el is szerette.
Hanem ’iszen addig szerethette, míg a Kálló Gyuri a nyomukra nem akadt. Akkor aztán nem tágított, leült a kút mellé, nagy busa képét a kávának döntötte, onnan meredt a leányra.
Szétrebbent hirtelenjében a pár, Sára arcába vér tolult.
– Hogy meri! Nem szégyenli magát?! – kiáltá Sándornak dühödten, s majdhogynem nekiesett még a korsóval is.
A hatalmas ember elsápadt. Nyelt egyet, homloka elsötétült, bosszúsan indult hazafelé. Nem is járt azután a kút felé többet, csak a leányt forgatta a fejében örökösen. „Mit akarhat a Kálló Gyuritól? Ki néki a Gyuri, hogy majd összetöri érette magát a nagy igyekezetben?”
Összébb húzta magán a tulipántos szűrt, hirtelenjében hidege lett a nyári verőfényben. „Mi szeretnivaló akad azon a renyhén?”, hajtogatta, és a szívét összeszorította valami, a szemei elhomályosultak.
Egyszerre csak ott állt előtte a Kálló Gyuri. Pipacsvirágot szedett a káposztaföld mentén, az ünneplő ködmönében.
Sándor homlokára ránc gyűrődött, mint akit valami nagy bántalom ért. „Talán bizony éppen leánykérőbe megy”, gondolta, s az arca lángba borult, a szemében szikrák pattantak. Odalépett Gyurihoz, megragadta a bokáját, s azonmód maga után vonszolta az elvadult gaz sűrűjébe. Hanem a Gyuri meg sem nyikkant, csak ostobán pislogott rá, és egy szirmasincs pipacsvirágot gyűrögetett a marka közt.
– No szereted-é a leányt? – förmedt rá Sándor. Gyuri bólogatott, és vigyorogva húzta szét nagy száját.
Azt beszélik a bodoki asszonyok, hogy akkorát ütött a Csipke Sándor, hogy felrebbentek az udvarból a verebek, és a Kálló Gyuri feje úgy gurult el az embernyi magas fű között, mintha soha a nyakán se lett volna.
Hanem a Csipke Sándor bűne sem volt nagyobb, minthogy a káposztát oly igen nagyon nem szerette.
