Születésétől fogva egyértelmű volt, hogy Kálmánra egy szép napon majd kékre fagyva fognak rátalálni a jégszekrényben. Talán a gyermekei fogják felfedezni őt, megragadják majd a fakanalat és megpróbálják kipiszkálni az apjukat, de nem lehet, mert bele van préselve, bele van fagyva egészen. Akkor a felesége majd minden erejét összeszedve meg fogja dönteni a kis jégszekrényt, és elkezdi majd rázni, szinte átlátszó, vérszegény karján megfeszülnek majd az inak, kidudorodnak majd az erek, rázza, rázza a kis jégszekrényt, az arca közben szürkévé torzul, közvetlenül a sírás vagy az üvöltés határán, és Kálmán akkor egyszer csak kicsúszik majd a jégszekrényből, szemöldökén a dérrel, szeme tükrén a jégvirágokkal, mereven és egészen kocka alakúan.
Miközben Kálmán a jégszekrényben kuporgott, visszaemlékezett azokra a jelenetekre, amelyek közvetlenül ide, ehhez a pillanathoz vezették el őt, és úgy csillogtak elő pépes emlékei közül, mint pontyok tátogó, sápadt teste a kásás vízréteg alól. Az anyja egy konok dáma volt, aki a kis polgári lakás virágos csempéjű konyhájában minden estebédnél magas nyakú, zárt ruhában jelent meg. Hidegen fogyasztotta a kaviárt, éjszakára pedig szerette hidegen tartani a hitvesi ágyat is. A férjét metsző gúnnyal még életében gyászolni kezdte. Szegény ember hamarosan el is hitte, hogy halott, és onnantól kezdve sápadtan kísértett a sötét lakásban, amely az asszony számára mindennap egyre szűkebbnek tűnt.
Kálmán végül egy kísértetjárás eredményeként fogant. Az anyja méhe túl szűknek és túl dohosnak bizonyult számára, a szél is folyton besüvített a lyukon, szegény Kálmán állandóan fázott odabent. Mikor végre nagy nehezen kimászott a húsból épült kriptából, az orvos a fagyás jeleit vélte felfedezni a testén. A kezén az ujjak még megmenthetőek voltak, a nagylábujját viszont el kellett távolítani.
Kálmán a jégtömbhöz simult ott bent a sötétben, a fagy nyalogatta a bőrét, megmarkolta a csontjait, leette magát egészen a zsigerekig. Milyen jó lett volna valami ruha, gondolta Kálmán, de nem a hideg zavarta, csak az olvadás és csöpögés, a fagyos lé alattomos csurranása. A jéghártyára gondolt, amelyet olykor egyes nők szemének tükrén vélt felfedezni. De Kálmán emlékezett másfajta nőkre is, nőkre, akik egy pillanatra engedték, hogy lelásson a pupillájuk legmélyére. De ezekben a fekete tavakban végül sohasem hűsölhetett. Ezek a nők mindig az égen nyugtatták a tekintetüket, és szőkeségükben tovaszálltak az első nyári szellővel.
Az első nő selyemsálat, napszemüveget és halásznadrágot viselt, saját vitorlása volt a Balatonon, és szívemnek hívta Kálmánt. Szemében mintha folyton felkavarták volna az iszapot a halak, homály és színjátszó pikkelyek kavarogtak. Az első nő szerette jégkásával etetni a fiút, szerette nézni, ahogy vékony, barna testét elnyújtóztatja a vitorlás fedélzetén, és szopja a jeget. Eltöltöttek a Balatonon hajókázva egy egészen hosszú nyarat, és amikor a meleg ellágyult és megfásult már, a nő egyre türelmetlenebb és kedvetlenebb lett, bele-belerúgott a fedélzeten fekvő Kálmán barna testébe. Egy nap, amikor a fiú benyitott a kabinjába, a nő szétterpesztett lábakkal, bárgyún ült az ágyán, őszülő tincsei a nyakára tapadtak, a szemében pedig iszap kavargott. Kivette Kálmán kezéből a kásával teli poharat és elkezdte tömni a jeget a lába közé. Tömte magát, és közben nyögött és sziszegett és vonaglott. A fiú elvörösödve állt az ajtóban. Aztán a fedélzetre rohant, léptei a deszkákon dobogtak, egy csobbanás. Nem látták egymást soha többé.
A második nőt valószínűleg elhagyhatta valaki a mozi előtt egy szeles napon, mindenesetre Kálmán fogta magát és lehajolt érte. A nő kicsi volt és szürke, és szeretett a hideg ujjaival Kálmán nyakába csimpaszkodni. A férfi hazavitte őt, mert egészen vérszegénynek és betegesnek tűnt. Otthon teával itatta és takarókba bugyolálta. De a kicsi nő nem tudott felmelegedni, csak pislogott rá a takarók közül a nagy, nedves szemeivel. Mintha száz és száz ponty tátogott volna Kálmánra a hűvös vízréteg alól.
Ha már hazavitte, illett elvennie. Szeretkezéseik lassúak voltak, a nő hidegen és síkosan ficánkolt alatta, mint a hal, szemében az ostoba rácsodálkozással, fagyos ujjai pedig bele-belemartak Kálmán tarkójába. Amikor teherbe esett, ereiben végre megindult a vér, szétterjedt a kapillárisokban is, csodálatos vörös legyező nyílt szét a bőre alatt. Keze felmelegedett, az arca lángolva kibomlott. Hat gyermekük született ezután, mind kövér és egészséges, meleg kis ujjaikkal összemaszatolták az asztalt meg a falakat, összetapogatták az apjuk arcát, sokat visítottak és még többet kakáltak.
És Kálmán akkor érezte először, hogy nagyon, de nagyon melege van. És Kálmán izzadni kezdett, mint a ló. És vágyni kezdett a felesége jéghideg ujjaira, és visszavágyott a balatoni vitorlás kabinjába. Ha én egyszer abba a fagyos pinába márthatnám, gondolta. Emlékei remegésben tartották egész éjszakára. Attól kezdve naponta kétszer járt a jegesemberhez, a jégtömböket feldarabolta, felét az italába, felét a nadrágjába tette.
Aztán egy szép nyári napon, mikor a felesége meg a gyermekei éppen az anyósánál vendégeskedtek vidéken, a hőség pedig szinte leolvasztotta már a bőrt is a csontjairól, fogta magát, és szégyenkezve és bűntudattal telve bebújt a jégszekrénybe. A jégszekrény szűk volt, és mindenféle szagok keveredtek benne, a kipakolt húsoké, halaké, az édes vajé. Kálmánnak úgy kellett behajtogatnia magát, csontot csont mellé préselve, de mikor bent volt már, és magára húzta az ajtót is, olyan nyugalom bizsergett végig a testén, hogy a tagjai elernyedtek tőle, a feje kókadni kezdett a sötétben.
Azontúl többnyire a jégszekrényben töltötte az éjszakáit, lábujjhegyen osont el a konyháig, mikor mindenki aludt már. Hajnal felé, mikor a teste kihűlt, és a jégtömb is erősen olvadásnak indult, visszamászott a hitvesi ágyba. De egyre inkább nehezére esett kikecmeregni a jégszekrényből hajnalonként. Mikor egy éjszaka szokásához híven a konyhába indult, a felesége felült az ágyában. Nem szólt semmit, csak nézett a nagy fekete szemeivel, amelyekben mintha szomorú pontyok tátogtak volna.
