

Megint elmúlt egy év. Karácsony előtt – volt egy ilyen szokás – meglátogattak a régi diákok. Elmondták, mire vitték, mióta útnak indította őket az egyetem.
Egy reggel pedig hosszú évek után a spiritiszta lánya, Chica is beállított. Annakidején ő volt a legkedvesebb diákom. Nem fejezte be a tanulmányait, kimaradt, eltűnt még valamikor félúton.
Most pedig itt ült előttem. Néztük egymást: a lány még azt sem tudta, hogy az élete, amit elmesélt, azóta már Párizsban is megjelent. Emlékszem, a franciák illusztrálni akarták a történetet, és én nem árultam el, hogy időközben az interjúalany elveszett.
Most pedig újra itt. De az, aki itt ült előttem, már nem az a kislány volt, aki anno elsírta nekem az életét. Még a mély, öblös hangja is megváltozott. Golyvája lehetett, a nyakán hosszú sebhely éktelenkedett. Nyilván ezért is beszélt olyan érdesen.
Fogait kiütötték, a szájában fémbetét villogott. A diáklányból, akit ismertem, nem maradt, csak a drótkeretes szemüveg.
– Chica! – dadogtam. – Mi történt veled?
Elmondta. Újra ott kuporgott előttem, mert sikerült elintéznem, hogy visszavegye az egyetem.
– New York? – faggattam.
– Ott éltem! – vonogatta a vállát. Aztán hazajöttem. Itt a telepen várt a leveled.
Észre se vettem, hogy visszategezett.
Így történt. Durva volt és gyanakvó. És hát valószínűleg beteg. Biztos voltam benne, hogy menthetetlen. Hogy hiába segítek. Nem lehet újrakezdeni egy elrontott életet.
Tévedtem. Chica nem hagyta leteperni magát, befejezte az egyetemet. Egy reggel újra ott állt az irodám előtt. Kontya volt, és a nyakában fehér gyöngysor csillogott. Komoly, szolid asszony, szálfaegyenes.
– Georges! – szólított meg a régi, francia keresztnevemen. A hangja mély és öblös volt megint, mint annak idején, tizennyolc évesen. Salinasban élt, a déli parton. Kisiskolában tanított, az ültetvényeken.
– Emlékszel? – kérdezte. – Mindig erre vágytam. Hogyha felnövök, tanító néni leszek.
Hallgattunk.
– Eljöttem – tette hozzá –, hogy lássalak. Hogy megköszönjem neked.
– Magadnak köszönd! – feleltem, és gyomromba markolt a szégyen.
Áradt belőle a méltóság és az önbizalom.
– Látogass meg! – biztatott. Van egy kis házam. Három után már mindig otthon vagyok.
Salinas alig húsz kilométer. Csak le kell ereszkedni a déli partra, Albonito csöcsei között. Mi tagadás, felkavart ez a váratlan vizit. Chica tanítónő! Hát mégis érdemes!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 21-i számában)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.