Fiala Ilona: A szünidő első napján

Igazából csak hétfőn kezdődik a szünidő, de a bizonyítványt ma, szombaton kapták meg. Akkor már ettől a naptól számíthatják a szünidőt. A gyerekek elégedetten lépdelnek hazafelé a járdán – nemrég rakták le a falu utcáiban a betonkockákat, most már nemcsak egyszerű, kitaposott járdán, hanem betonjárdán járnak-kelnek. Ez is fokozza jó érzésüket. A tanító néni jó jegyeket írt első bizonyítványukba, s ennek nagyon örülnek. Kati, mindegyikük közül a legelevenebb, leghuncutabb kislány, különösen vidám. Nem csak a bizonyítvány vidította fel. Valamit rejteget. Valami titkot.

Amikor a felsővégi gyerekek lemorzsolódnak, s csak a három faluvégi lányka marad együtt, Kati a másik kettő elé áll:  – Ha délután kimegyünk a libákkal, mondok valami nagyon fontosat.

Ő mindig valami nagyon fontosat tud mondani. Egy lépéssel vagy tán kettővel is a többiek előtt jár. Sokszor beszél olyasmiről, amit csak a felnőttek tudnak. Például hogy a majorban kölcsönt lehet kérni házépítésre, vagy hogy nemsokára háború lesz. Ez utóbbiért a tanító néni megszidta, mert nem szabad rémhíreket terjeszteni. De hát ez nem rémhír, dédapám mondta, védekezett Kati. Ő már harcolt a háborúban, talán csak tudja, mit beszél. A tanító néni nem tágított. Elmondta, hogy semmiféle háború nincs kilátásban, most az a dolga mindenkinek, hogy építse az országot. A felnőttek a munkájukkal, a gyerekek a tanulással. A lurkók nem egészen értették, hogyan is építik az ő szüleik az országot, amikor csak a házukat építik, vagy a hátsó udvarban a disznóólat, tyúkólat, nyúlketrecet. Már megszokták a kérdéseikre adott gyakori feleletet: majd ha nagyobbak lesztek, megértitek. Ezért nem is kérdezősködnek. Ha valaki mégis, akkor az csakis Kati lehet. Őt nagyon érdeklik a részletek, és képes addig kötekedni, amíg a felnőttek elveszítik a türelmüket. Ez nagyon szórakoztató, mert ilyenkor olyat is kimondanak, amit egyébként nem mondanának, s ezekből az elszólásokból sok mindent ki lehet hámozni, csak éppen ügyesen el kell ugrani és elfutni, hogy az utánadobott seprű el ne érje. Mindenre odafigyel, megjegyez minden szót, aztán összerakja a hallottakat, leszűri belőlük a legfontosabbakat, s már adja is tovább. Böske, a barátnője, Kati szöges ellentéte. Ő illedelmesen meghallgat mindent, és egyedül próbálja megérteni, nem kérdezősködik feleslegesen. Amit mégse ért, azt szemfüles barátnője úgyis elmagyarázza. Kati ugyanis nem hagyja annyiban, utánajár a dolgoknak. Rokont, idegent – mindenkit végigkérdez, ha valami foglalkoztatja. Fő tanácsadója a dédapja, aki néha komoran, máskor vidáman üldögél naphosszat a bejárati ajtajuk melletti régi lócán vagy az utcai padon, eközben pedig a híreket hallgatja recsegő táskarádiójából. Mindenhez hozzá tud szólni, mindenről van véleménye, és ami a legérdekesebb: annak ellenére, hogy már sehova sem jár, mindenről tud, ami a faluban történik, de még a szomszéd falvak életét is számontartja.

– Akkor hát ebéd után indulunk a rétre – erősíti meg a vezér. – Vasárnap lövészverseny lesz, már kiásták a gödröt, onnan röppentik majd a levegőbe a gipszkorongokat, amelyekre a vadászok lőni fognak. Ott, a gödörnél találkozunk. Aztán lemegyünk a gödörbe, mert csak ott mondhatom el, amit megtudtam. Hogy senki meg ne hallja. Mert az olyan fontos!

Ili, a harmadik barátnő izgalmában majdnem elsírja magát. Úgy gondolja, Kati valami ijesztőset fog mondani. Nemrég a halottakról beszélt titokzatos dolgokat, lehet, hogy most is ez lesz. Ő nagyon fél Kati beszédétől. Mondta is az anyukája: – Nem tetszik nekem, hogy vele barátkozol. Mondhatom, jó rafika! – Ezt a szót nem értette, kérdő tekintetére az édesanyja hozzátette: hát olyan minden hájjal megkent kis boszorkány. Ezzel még jobban megkeverte kislányát, de Ili azt már sehogy sem akarta elhinni, hogy Kati boszorkány lenne, hiszen a boszorkányok öregek és rémisztően csúnyák.

Ebéd után a három libasereg vígan legelte a kövér füvet a réten, a három lányka pedig a lövészversenyre előkészített árok mentén ácsorgott.

– Jól van, menjünk le – vezényel Kati. – A többiek csak később jönnek, de jobb, ha elbújunk, hogy még véletlenül se halljanak minket. Különösen a fiúk. Ők úgyse értenek semmit. Csak a csúzlijuk érdekli őket, meg hogy milyen messzire tudják köpni a cseresznyemagot.

A három kislány leereszkedik az árokba. Nem nehéz, az egyik végében lépcsőket is vájtak az ásók. A túlsó végében telepednek le, oda nem ér a nap – mintha ezzel biztosabbak lehetnének benne, hogy senki sem fogja hallani őket. Ilinek már megint sírásra áll a szája, de azért igyekszik tartani magát, hiszen még nem is sejti, mit fog nemsokára megtudni.

– Akkor hát megmondom. Az a nagy titok, hogy a gyereket nem is a gólya hozza! – vág bele Kati a közepébe. Síri csend áll be a lövészárokban.

Legnagyobb meglepetésükre Ili szólal meg elsőnek: – Én már többször elgondolkoztam ezen, hiszen decemberben születtem, akkor nincsenek itt a gólyák. Meg is kérdeztem anyukámtól, hogy lehet, hogy decemberben hozott engem a gólya, pedig tudjuk, az iskolában is tanultuk, hogy a gólyák télre elköltöznek innen. Anyukám azt mondta, hogy a kisbabahordó gólyák itt maradnak, hogy ki tudják vinni a babát a családnak. De aztán apukámmal jót nevettek ezen. Nem tudták, hogy én hallom őket.

– Az biztos, hogy a gyereket nem a gólya hozza! Ezt már több helyről tudom – erősíti meg az előző feltevéseket Kati. – Ott van Teri, az unokatestvérem. Neki októberben lesz kisbabája. És ezt honnan tudja, hogy pont októberben? Megbeszélte a gólyával? Még a napot is tudja! Hallottam, amikor azt mondta, hogy az orvos október huszonötödikére írta ki.

– Nem lehet, hogy az orvos akkorra rendelte meg a babát? – szólt félénken Böske, aki mostanáig a gólyameséhez tartotta magát, de mégiscsak igaz, hogy október végén már nem lesznek itt a gólyák.

– Nézd meg Teri hasát! Egyre nagyobb és nagyobb. Ott van benne a kisbaba!

– Az nem lehet! – kiált fel Ili. – Amikor a nagymamámat kérdeztem erről, azt mondta: nézd már, alig száradt meg a tojáshéj a fenekén, és máris ilyeneket kérdezget. Akkor ez azt jelenti, a kisbaba tojásból kel ki. Hányszor láttuk már, hogy a kiscsibe, kisliba is a tojásból jön elő, akkor így lehet az emberekkel is.

– Csak találgassatok! – szólal meg Kati becsmérlően. – De az igazság az, hogy a kisbaba az anyja hasában nő. Ezt dédpapám is pontosan így mondta. Igaz, anyám rászólt, hogy mit fecseg megint a vénember, de ő rám kacsintott, és megsúgta, hogy ne hallgassak anyámra, csak őrá. Máskor is igazat mond, akkor nem fog pont ebben hazudni.

– Kérdezzük meg Terit. Ő talán elmondja.

– Jaj, dehogy! – így Kati. – Én megpróbáltam, de először lekevert egy pofont, aztán meg letaknyosozott. Nem tudom, miért, de nem akar erről beszélni.

– Akkor majd én is megkérdezem anyukámtól – bátorodik fel Böske.

– Felesleges. Én már biztosan tudom, hogy a gyerek az anyja hasából jön. Nem emlékeztek? Balkóék kisbáránya is így született, ott leskelődtünk, láttuk, hogy egyszer csak előbújt a kis barika. A hasából jött elő. Biztos felvágták a hasát, hogy ki tudjon jönni.

– De hát az nagyon fájhat neki. Képzeld el, hogy felvágják a hasadat, hogy kivehessék belőle a kisbabádat.

– Én nem akarok kisbabát! – sír föl most már Ilike.

Kati menti a helyzetet:

– Azért az nem lehet olyan borzasztó, ha mégis mindenkinek van gyereke. Van, akinek öt is. – Ez némileg megnyugtatja őket, még magát Katit is, aki csak most éli át úgy igazából azt, amit a dédapja beszélt: Az anya felmegy a szülőasztalra, az orvos pedig kiveszi belőle a gyereket. Lehet, hogy így van, de ő otthon született, nem kórházban. Dédapának erre is volt magyarázata: Arra vannak a bábaasszonyok, hogy ha már nincs idő bevinni az anyát a szülészetre, akkor ők segítsenek. Valamikor nem is voltak szülészetek, ha voltak is, csak a gazdagoknak születtek ott a gyerekeik. A falusiak otthon szültek, a bába segítségével.

Annyi kérdés merül fel a kislányokban! De szemérmesen hallgatnak. Érzik, ez valami bensőséges dolog. Elfogadták, hogy a kisbaba az anya hasában nő. Végtére is Kati mindig jobban tud mindent. Aztán az orvos kiveszi onnan, és attól kezdve megvan a gyerek. Csak Ili mocorog a sarokban guggolva. Valami motoszkál a fejében. Aztán elszánja magát, és szendén felteszi a homályos kérdést:

– Azt már tudjuk, hogy a gyerek honnan jön elő. De hogyan jut be az anyja hasába? – Ezen mindnyájan mélyen elgondolkoznak. Még Katinak sincs rá magyarázata. Majd megtudakolja. Lehet, hogy dédpapa tudja.