Feldúltan tartott hazafelé. Ezt a kiruccanást megspórolhattam volna magamnak, gondolta, tudtam, hogy megint összerúgjuk a port az anyóssal. Hiába, vele nem lehet szót érteni. Feri, a férje komoran baktatott a nyomában, alig bírta tartani az iramot.
– Marcsi, miért rohansz annyira, ezzel semmit sem hozol helyre.
Na, még piszkálj is, mondta csak úgy, magában, nem elég, hogy lejárattál az anyád előtt. De azért visszavett a tempóból, hiszen ilyenkor, augusztus vége felé a legyek eléggé elnehezülnek, lelassulnak. Ő is érzi, hogy már nincs sok hátra. Csakhogy ezt a néhány napot, esetleg hetet szerette volna békességben leélni. Egy kört rajzolt a levegőben, és visszafelé szálltában csúnya pillantással illette a férjét.
– Hogy tehetted ezt, Feri, hogy így bemocskoltál?
– Bemocskoltalak? Ugyan mivel?
– Ne add az ártatlant. Jó kis alak vagy, mondhatom.
Marcsinak az a baja, hogy férje egyre inkább hódol az alkoholnak. Már június elején felfedezte, hogy az ivóban reggelente a csend és nyugalom mellett ott állnak vagy fekszenek az asztalokon az üvegek, poharak és söröskriglik, melyeknek alján bőven van nyalogatnivaló. Főleg a sörre kapott rá. Abból tócsák is vannak az asztalokon, még a kriglibe sem kell berepülnie, csak simán felszippantja a csápjával, és máris jobban érzi magát. A takarító nyolcra jön, így Feri napkeltétől nyolcig kétszer is becsiccsenhet, senki sem zavarja, csak éppen az asszony méltatlankodik, amikor spiccesen érkezik haza. Olyankor szemére hányja, hogy megint nem megy vele reggelizni, de még ebédelni sem, mert a delíriumot csak délutánra tudja kialudni. Vacsorázni együtt járnak, de abban sincs köszönet, mert Marcsi folyton szidalmazza a végigszunyókált nap miatt. Merthogy egyedül kell mindent elvégeznie a hajlék körül, de ez még csak hagyján, a nagyobb baj az, hogy sokat unatkozik. Igaz, hogy összejár a barátnőivel, de azok majdnem mindig a férjükkel lófrálnak, s ezt túlerőnek veszi, ha már ő férj nélkül kerekedik fel egy kis sétarepülésre. Néha azért jól kibeszéli magát, amikor sikerül egyik-másik barátnőjét egyedül elcsípnie az istálló tájékán. Ilyenkor kiönti a szívét. A barátnők vele együtt méltatlankodnak Feri iszákossága miatt, és már többen is elárulták, hogy az ő férjük sem veti meg a jó söröcskét. Többen is bejárnak reggelenként az ivóba, de azért egyikük sem részegedik le annyira, mint Feri. Ezt hites uruk mondta el nekik, mert ők is rosszallják barátjuk viselkedését. És sajnálják szegény Marcsit, hogy sínylődnie kell mellette.
– Te, Marcsa! Magunkhoz vehetnénk anyámat, ha már így egyedül maradt – szólalt meg röptében Feri.
– Azt már nem!
– De hát miért nem? Még van egy kis idő a nyár végéig, tegyük kellemessé ezeket a napjait.
– Hogy én tegyem kellemessé az anyád utolsó napjait? Hát nem!
Feri, mint a hasonló helyzeteket megélt legtöbb férfi, sehogy sem értette felesége tiltakozását. Hiszen az anyja olyan jó asszony! Mindig pátyolgatja, babusgatja, és megvédi, ha valaki ellene beszél. Nincs is nála jobb anya a légyvilágon. Marcsi pedig éppen emiatt morgolódik magában: ez semmit sem ért, hát milyen légy az ilyen! Megaláz, a sárba döngöl, aztán néz ártatlanul azokkal a hatalmas szemeivel, mint aki semmiről sem tud.
Hazaérve már nincs kedve a szócsatához, alváshoz készülődik. Feri azonban szívesen zengne tovább.
– Hallottad, mi történt a házban lakókkal? – választ nem kap, hát tovább mesél: – Tegnap a háziasszony valami méreggel irtotta ki őket. Jó sokan voltak. Mind a padlóra hulltak. Az asszony seprűvel seperte fel a társaink tetemét, s bele a kukába. Szegények. Idő előtt kellett elpusztulniuk. Igazán élhettek volna még néhány napot. … De mi lehet a gyerekeinkkel? Valahogy nem jelentkeznek. Ki tudja, nem történt-e velük is valami. Anyám is veszélyes helyen lakik. Ha jól be akar lakmározni, be kell repülnie a konyhába. Ott meg mindig akad valami nagyokos, aki megragadja a légycsapót, és egyszerre három legyet is eltalál vele. Anyám eddig megúszta, de sose lehet tudni…
– Csak ne féltsd őt! Aki ilyen rafinált, az ezután is megússza. De lemehetne a láphoz is, ahová apád járt, hogy őt is bekaphassa valamelyik béka vagy madár. Eleget rontotta már itt a levegőt!
– Hogy mondhatsz ilyet az anyámra, aki még a szúnyognak sem ártana! – kapja fel a vizet Feri, közben két hátsó lábával a szárnyait simítgatja. – Nem tudom, mi a kifogásod ellene. Ma is csak veszekedtél vele.
– Hogy én vele! Hát nem ő veszekedett velem?
– Nem kellett volna megint panaszkodnod rám. Mert azt tényleg nem szereti.
– Ó, szegénykém: nem szereti! Ő csak azt szeretné, ha agyondicsérném a drága fiacskáját. Csakhogy nincs miért dicsérnem. Csakis szidalmazhatlak a miatt a rengeteg sör miatt, ami átmegy a szívókádon.
– De kedvesem, sosem bántottalak, nem kötekedem veled. Ha becsípek, szép csendesen nyugovóra térek, s alszom, amíg ki nem józanodom. El tudod te képzelni, mit csinálnak más férjek a feleségükkel, ha berúgnak? Nagyokat veszekszenek velük, és van, aki meg is veri az asszonyt.
– Lehet, hogy az is jobb annál, mint hogy végigaludd a napokat, engem pedig magamra hagyj. Én ehelyett inkább veszekednék veled.
– Hogy veszekednél? Hiszen folyton veszekszel. Még félálomban is hallom, ahogy mondod a magadét. Mindent a fejemhez vágsz, mindent kifogásolsz bennem, mindent felhánytorgatsz.
– Megérdemled!
– Hanem az anyámat tényleg magunkhoz vehetnénk.
– Ha még egyszer ezzel hozakodsz elő, itt hagylak, elmegyek valamelyik gyerekünkhöz. Tudd meg, én gyakran látogatom őket, némelyek az istálló túloldalán laknak. Hozzájuk költözöm, te meg lakhatsz az anyáddal, hadd simogassa naphosszat szendergő kisfiát!
– De most már igazán áruld el, mi bajod az édesanyámmal!
– Nem is vele van bajom, hanem veled. – Marcsi nem örült, amikor elmondván anyósának Feri sörgőzös reggeleit, az összeráncolta homlokát, majd nagy levegőt vett, és megállíthatatlanul mondta a magáét. Szidalmazta a menye anyját, apját, egész nemzetségét, de főleg Marcsit, aki nem tudja megbecsülni az ő áldott jó fiát, persze, mert mindig más férje a jó, a sajátját csak gyalázza. Hát milyen asszony az ilyen? Ráadásul el is hízott, már hogyne hízott volna el, jó sora van az ura mellett, mégis csak korholja folyton. Szegény Feri, kín lehet az élete egy ilyen némberrel.
A szóáradat alatt Marcsi többször is a férjére sandított, hátha most a védelmére kel. Sose szokta megvédeni az anyósával szemben, de az most nagyon elvetette a sulykot, most Feri is besokallhat. Most biztosan a védelmébe veszi. Meg is örült, amikor látta, hogy férje szólásra készül. Csak még meg kellett várnia, amíg az anyja levegőt vesz. Végre elérkezett a megfelelő pillanat.
– Anyu, maga ne mondjon semmit… – kezdte Feri a mondatot, és Marcsi örömében felröppent vagy fél métert. Lám, mégis együtt érez vele, mégis belátja, hogy az anyja igazságtanul bántja, sőt: mégis szereti! És következett a mondat második fele: – …mert ha hazamegyünk, mindennek én iszom meg a levét!
Marcsiban egy világ dőlt össze! Már nem is hallotta, amit ezek után zúdított rá az anyósa. Csak az a mérhetetlen csalódás tombolt benne, amelyet férje okozott neki.
Hajlékukban, a gerenda feletti mélyedésben három nagy lélegzetvétel után újra elmagyarázta férjének, mi az, ami a szívét nyomja. Pontosan melyik mondat az, amelyik mélységesen felkavarta. Feri még mindig értetlenül pislogott maga elé, majd ártatlan tekintettel megjegyezte:
– De hát semmi különöset nem mondtam. Úgy látszik, nem bírod elviselni az igazságot. – Erre Marcsinak mind a hat lába megremegett, érezte, hogy a föld is remeg alatta. És elcsodálkozott, hogy férje közben édes álomba merült.
