Ibolya alig bírta kivárni a négy órát. Akkor végez Attila a munkahelyén. Sürgősen beszélnie kell vele. Dél körül hívta fel, hogy négykor találkozzanak a kijáratnál, ott fogja várni. Attila természetesen azonnal rákérdezett, mi az a rettenetesen sürgős dolog, amelyik nem várhat este hétig. Hiszen az volt az eredeti megegyezés, hogy majd elmegy a kollégiumhoz, s mivel Ibolya szobatársa ezen a héten szintén a koleszban tartózkodik, ami pedig zavaró tényező, elmennek egy kiadós esti sétára. A lány nem mondta meg, miért sürgeti a találkozást. Majd személyesen, ezt nem lehet telefonon elintézni – ennyit árult el. Ez ugyan nem sok, de annál inkább felcsigázta Attilát, aki szintén izgatottan pislogott a faliórára, amikor négy felé a főnöke mindenáron be akarta mutatni a kutatóműhely munkáját érintő újítási elméleteit. Szerencsére az idősebb munkatársak leintették – vége a munkaidőnek! Attila nem mert volna ilyesmivel előhozakodni, ő csak fél éve került a csoportba, rögtön az egyetem elvégzése után. Neki hálásnak kell lennie, hogy megkapta ezt az állást, mert ilyen helyekre csak kellő ismeretséggel lehet bejutni. Nála más volt a helyzet. A szakdolgozatával hívta fel magára a figyelmet, jelenlegi főnöke meglátta benne az ideális ifjú kutató jellemzőit, azonnal fel is hívta a figyelmét az állásra kiírt pályázatra, és biztosította őt a felvétel kedvező kimeneteléről.
– Most már mondd, mi az a rejtély, amit nem mondhattál el a telefonba! – kezdte Attila, miután üdvözölték egymást.
– Nem mondhatom itt az utcán, üljünk be a cukrászdánkba! – így hívták, ilyen egyszerűen kedvenc találkahelyüket, ahol már annyi mindent megbeszéltek.
– Akkor hát a cukrászdánkba!
Kézen fogva lépdeltek a belváros aszfaltján. Ibolya felettébb szótlan volt, Attila is abbahagyta az üres fecsegést, amellyel csak kíváncsiságát próbálta leplezni. Gyanította ugyan, hogy a téma az „újabb” terhesség lesz, pontosabban álterhesség, hiszen az elmúlt év folyamán legalább ötször hallotta Ibitől, hogy most már biztosan terhes. És minden alkalommal ilyen rejtélyesen közelítette meg a kérdést. Mindig izgultak, valós-e a feltevés, Ibolya pedig megannyiszor elutasította az esetleges állapotosságot. Vizsgák, szakmai gyakorlat, a legnehezebb tanév – ilyen kifogásai voltak. Szinte hisztizett: semmiképpen nem lehet „éppen most” terhes. És minden alkalommal hatalmas kő esett le a szívéről, amikor kiderült: csak vaklárma volt.
– Nem innál a sütihez egy likőrt? – kérdezte Attila, amikor a felszolgáló eléjük tette a megrendelt süteményt.
– Nem fogyaszthatok alkoholt – hangzott a válasz.
– Miért nem? – kérdezett vissza Attila, mintha nem értené, pedig belül már nevetett. Nocsak, megint terhesek vagyunk.
– Azt hiszem, terhes vagyok.
– Orvosnál is voltál? – kérdezte közömbösen, a régebbi tapasztalatokból kiindulva.
– Nem, de tudom.
– Miből gondolod? – tette fel az ilyenkor legbárgyúbb kérdést, de nem is igyekezett komolyan venni Ibolya szavait. Megbántani azért mégsem akarta, ezért próbálta helyrehozni: – Úgy értem, nos, hogy is mondjam: ezúttal biztos vagy benne?
– Ezúttal igen.
– Biztosabb, mint bármikor ezelőtt?
– Biztosabb – felelte Ibolya határozottan, és úgy igazából csak most nézett mélyen és hosszasan kedvese szemébe. Attilát megbabonázta Ibi szemének ragyogása. Az ő szeme pedig visszatükrözte ezt a ragyogást, és ez a tekintet Ibolyát is megigézte. – Biztosabb, mint bármikor ezelőtt – mondta újra. –
Akkor előrehozzuk az esküvőt – búgta Attila. Nem bírt továbbra is szemben ülni Ibolyával, odaült mellé a cukrászdai kanapéra, és szorosan átölelte.
– A vizsgáimat még a szülés előtt le tudom tenni, aztán majd halasztást kérek a zárómunka leadására.
Attila nem bírta elengedni szerelmét. Úgy érezte, így kell maradniuk, összeölelkezve. Most egy újabb kötelezettség is egymáshoz kapcsolja őket, s ez végtelen boldogsággal töltötte el.
– Olyan boldog vagyok! – suttogta fülébe Ibolya, s mindketten átélték annak az agyoncsépelt mondásnak a lényegét, amelyet eddig nem is értékeltek: Most állj meg, pillanat, most annyira jó!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
