Azt hinnénk, hogy a tél és a nyár sohasem szoktak közvetlenül találkozni. De a valóság egészen más. Tavasszal, amikor a tél lassan nyugovóra tér, a nyár pedig éppen ébredezik, egy kis időre szemtől szembe találják magukat, és lehetőségük van rá, hogy átadják egymásnak üdvözletüket, és kölcsönösen útbaigazítsák egymást a pihenőre, illetve a cselekvésre vonatkozóan. Ugyanez történik ősszel is, amikor a nyár búcsúzik a természettől, a tél pedig bontogatja szárnyait. Tehát évente kétszer is látják egymást, néha csak futólag, néha azonban arra is lehetőségük nyílik, hogy megosszák egymással az elmúlt időszak tapasztalatait.
A nyár az idén is kedvetlenül vette tudomásul, hogy be kell fejeznie pályáját. Olyan szívesen serénykedett volna még tovább! Már csak a vénasszonyok nyarának eljövetele éltette, de az is hamar elmúlt, és néhány ködös hajnal után megjelent a fák ágain és a füvön a dér. Tudta, a tél leselkedik már a látóhatár mögött. Amikor sikerült elcsípnie tekintetét, számon kérőn mondta neki:
– Hova sietsz? Nem veszed észre, hogy az emberek szeretnék még élvezni a nyár végi napsütést, az őszi természet színkavalkádját, a termésbetakarítás örömeit?
– Elnézést kérek, egyelőre még csak készülődöm, de nem tehetek róla, hogy így fut az idő, hamarosan rám kerül a sor.
– Én meg úgy látom, hogy erőszakosan nyomulsz előre, pedig ebben a térségben senki sem kíváncsi rád, mindenki inkább a nyárban élne egész éven át. – Jól megadtam neki, szögezte le magában. Már régóta ért benne ez a gondolat, örült, hogy most végre a tél fejéhez vághatta.
– Hogy érted? – kérdezte szemlesütve a tél. Már azelőtt is kapott néhány ehhez hasonló célzást a nyártól, de igyekezett elengedni a füle mellett. Az nem lehet, mérlegelt gondolatban, hogy itt, a mérsékelt égövben, ahol négy évszak váltakozik emberemlékezet óta, folyamatosan nyár legyen. Vannak területek, ahol ez majdnem így van, de az ott élő emberek, állatok és növények kevésbé boldogok, mint az itteniek. Mert a hőség szárazságot, éhínséget hoz magával. Errefelé a legjobb éghajlatnak örvendhetünk, a váltakozó évszakok biztosítják a természet megújulását, az állatvilág és a növényzet sajátos ütemét és az emberek életének rendszeres felfrissülését.
– Úgy értem… – kezdte válaszát a nyár annak reményében, hogy most kiadhatja magából az elméjében évszázadok óta felhalmozódott, saját véleménye szerint igenis jogos keserűséget. Ha azt nem érheti is el, hogy csakis nyár legyen a Földön, legalább annak a vágyának ad hangot, hogy a tél legyen rövidebb, a nyár pedig jóval hosszabb. – Szóval úgy értem, hogy figyelembe kellene vennünk az emberek kívánságát, éspedig azt, hogy a nyár tartson sokkal tovább, a tél pedig rövidebb ideig.
– De hát ezt nem mi döntjük el, sem az emberek. Ez természeti adottság – próbálkozott a tél.
– Igen, de azt el kell ismerned, hogy az emberek jobban szeretik a nyarat, mint a telet – erősködött a nyár.
– Nem vagyok benne biztos, hogy valóban így lenne – jegyezte meg félénken a tél.
– Már hogyne lenne így! Nyáron minden szép és jó, az emberek élvezik a meleget, a sok-sok virágot, a friss gyümölcsöket…
– Hát… Hogy a meleget? Sokan szenvednek a melegtől, nemcsak az emberek, hanem az állatok és a növények is. A szép virágok hervadnak, kókadoznak a kánikulában.
– De olyankor hozom rájuk a kiadós esőt!
– Kiadós esőt? Zuhét, záport, felhőszakadást. Ebből pedig hatalmas áradások lesznek, rengeteg kárt okozva, még életeket is kiolt a nyári csapadék – mondta a tél most már kicsit nekibátorodva.
– Arról nem én tehetek! És a nyár a szabadságok, az iskolaszünet ideje, lehet jókat strandolni és túrázni. Ilyenkor mindenki kipihenheti az egész évben felgyülemlett fáradalmakat, aztán pedig új erővel vághat neki a munkának. Akkor most azt mondd meg, mi az, amiért téged kellene jobban szeretni, mint engem.
– Szabadságok télen is vannak – kezdte a tél a felsorolást, mindenképpen ügyelve rá, nehogy nagyképűnek tűnjön. – Szünidő is. És téli sportok. Különösen a sízést, a korcsolyázást és a szánkázást szeretik az emberek. Még egy rendkívül fontos téli jelenség: a hótakaró. Amikor hó borítja az erdőt-mezőt, a termőföldeket, biztosítja számukra a nedvességet, közben védi a fagytól a veteményeket, így járulva hozzá a bő terméshez a közelgő tavasszal és nyáron. Túrázni pedig télen is lehet.
– Persze, botorkálni a hóban! Arról már nem is beszélve, mennyi latyak nehezíti az életet olvadáskor! Summa summarum, az emberek túlnyomó többsége a nyarat jobban szereti, mint a telet!
– Van viszont egy dolog, amit mindenki nagyon szeret, és ami a téli időszakra esik.
– Ugyan mi lenne az?
– A karácsony – válaszolta a tél megilletődve. – Látnod kellene, mennyire örülnek kicsik és nagyok, sőt az idősek is, amikor feldíszítik a karácsonyfát, körülállják, átadják egymásnak az ajándékokat, amikor meglátogatják egymást a rég nem látott rokonok, amikor szóba elegyednek a korábban haragvó szomszédok, amikor szenteste éjféli misére hív a harang, és a templomban felcsendül a Csendes éj…
A nyárnak egyszeriben elfogytak a cáfolatai. Nem tudott mit mondani ezekre a szép szavakra, sőt sebtében egy könnycseppet is kitörölt a szeméből. Ez igazán megható magyarázat volt a tél javára. Nyár létére nemegyszer hallotta, amikor az emberek meghatódva, sőt áhítattal beszéltek a karácsonyról. Már bánta is, hogy olyan pökhendi módon viselkedett. Megpróbálta jóvátenni gőgösségét.
– Ebben valóban igazad lehet. Ó, bárcsak láthatnék én is egy karácsonyt! De már az elbeszélésed alapján is gyönyörűnek képzelem. És ami azt illeti, elismerem, hogy télen is lehet túrázni.
– Abban viszont igazad van, hogy a nyári szabadságok nagyon fontosak. És a virágok, a friss gyümölcsök is, meg a többi termény – viszonozta az elismerést a tél.
– De ha télen nem pihenne meg a természet, ezekből semmi sem lenne – licitált rá a nyár.
Így folytatták előbbi vitájuk érveit és ellenérveit, de most már kölcsönösen egymás javára fordítva azokat. Végül is abban maradtak, hogy egymás nélkül semmit sem érnének, s hogy mifelénk a négy évszak körforgása jelenti az élet alapját.
