2021. december 12., 13:18
A Kolcza-tanya. A csíkszentdomokosi Sámuel Szilárd László rajza
Nagyapám esete nem olyan romantikus, de igaz.
Egy ló miatt élte túl a háborút.
Egy lóban élte túl a háborút.
Kényszerharcos volt a román fronton. Semmi baja nem volt a románokkal, de hát menni kellett. Doru, a helyi csendőr, kérdezte is magyarul. Lajcsi, osztán, ha úgy adódik, lőni is fogsz ránk. Lőni fog az istenfasza, gondolta, de nem merte kimondani. Vicces nép a román, magyarázta később gyerekkoromban. Számolni is úgy tanított meg. Egytől tízig. Fonetikusan idézem, amikor tanultam, még nem tudtam írni, amikor meg már tudtam, nem akartam kimondani. Uno, doj, trej, patro, csincs, seg, gem, be, ka, csincs. Ezt ismételgettem hajnalonta, amikor mentünk le gombászni a birkalegelőre. A birkalegelő a kanálisig nyúlt, a kanális mögött meg a román határ. Szedtük a gombát, a gomba a birkaszarban érzi jól magát, eső után ott bujálkodik a legjobban, pontosan annyit szedtünk, amennyi a reggelihez kellett, a Jóisten úgyis ád holnap is, mondta nagyapám. Mindig annyit vegyél el Isten ajándékából, hogy másnak is maradjon, és akkor boldog leszel. Amikor teliszedtük a kaskát gombával, lesétáltunk a határig, nem volt egy olimpiai ötpróba, nagyapámék házának végétől, a Csigaerdőtől úgy két kilométer. Megálltunk az őrbódé alatt, nagyapát ismerték a határőrök, elbeszélgettek, rólam meg nem gondolták, hogy ötévesen disszidálni akarok Romániába, hagytak játszani. Látod, ott volt a tanya, mondta nagyapa. Néztem, de nem láttam semmit, mégis azt mondtam, hogy látom. Látod, mondta. Nem láttam semmit, csak aszott napraforgóföldeket. Pedig talán a tanya miatt létezem.
Egy hideg havas hajnalon a román front a tanya mellé ért. Meg nagyapa is, a kényszerkatona. Nem látta ugyan a tanyát, az néhány kilométerrel arrébb volt, de érezte a friss széna illatát, szájában volt a frissen fejt tej íze, orrában a pörzsölt disznó szaga, és hát várja arrébb egy lyány, a Bugyi, későbbi nagyanyám, Bugyi Irma, nagyapa mindig azt mondta neki, ha beleegyezését kérte, ugyibugyi. Ugyibugyi, hazamegyek, gondolta, harcoljon az istenfasza ezeknek. Dolgozni és élni akarok. Neked. Hó alá nem lehet elbújni, ha meg elfut, lelövik, találni kellett valamit. A hóban feküdt egy döglött ló, nemrégen robbanhatott fel, arrébb egy katona feje és néhány végtag. Nagyapa elesett, úgy tett, mintha meglőtték volna, aztán belebújt a lóba. Szép nagy ló volt, frissen döglött, és még forró volt a bele. Jó sok kolbászt lehetett volna beletölteni, de most az volt a fontos, hogy elrejtette és melegítette. Mire ráfagyott volna a dög, átvonult fölöttük a front, hazaballagott. Néhány hónap múlva pont a kanálisnál húzták meg a magyar–román határt, egy kilométeres körzetben mindent eldózeroltak. A tanya a román oldalon kilencszáz méterre volt tőle. Hát ezért nem láthattam az őrbódé alól. Később nagyapa lovas kocsin egy teknő alatt csempészte át Ugyibugyit. Két év múlva megszületett az apám.
Milyen furcsa, gondoltam ott a szülőszoba előtt.
Egy villamos és egy döglött ló miatt vagyok.
Mi a szép?
Egy sárga villamos és egy döglött ló találkozása a szülőasztalon.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
