Talán sosem szerettem igazán Radu Misut, pedig jó ember volt, jobb, mint én, mégis elhagytam. Azt mondtam neki, hogy a hazámért, de ez nem volt igaz.
A titkos helyünkön, a kertünk végében álló nagy diófa alatt találkoztunk azon a fülledt, június végi délutánon is, amikor közöltem vele, hogy a családommal Szamosbecsre költözünk, ami ugyan csak néhány kilométerre fekszik Bagostól, de pár hét óta már egy másik országhoz tartozik.
Misu először nem akart hinni nekem. Csak nézett rám hatalmas, gesztenyeszín szemével, szája elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán.
Képtelen voltam elviselni a tekintetét. Lehajtottam a fejem, hátamat az öreg diófa mohos törzsének vetettem. A vékony vászoningemen át éreztem az idő szabdalta kéreg érdes hasadékait, behunytam a szemem, erőt gyűjtöttem, majd újra felnéztem, egyenesen Misu kérlelő szemébe.
– Mária néném, apám húga, befogad minket egy időre. Aztán ha apám talál állást valahol, akkor saját otthonba költözhetünk – magyaráztam neki.
Misu nyelt egyet mielőtt válaszolt. Hangja reszelősen szólt, mint akinek a torkát erősen szorítja valami.
– De itt van az otthonotok – mutatott a kert végében álló tanítói lakra.
– Ez már nem a mi házunk, nem a mi földünk és nem a mi hazánk, te is tudod.
A szavaim tompán koppantak közénk, mint göröngyök a kopár földre. Már nem éreztem semmit, fájdalmat sem, mintha én is vastag kérget növesztettem volna, mint a hátam mögött a vén fa.
– Mit számít az, hogy kik az urak? Magyarok vagy románok, egyre megy. Apádéknak keresünk új házat, talán egy kis földet is kaphatnak. Mi meg végre összeházasodhatunk!
Misu korábbi bénultsága lázas igyekezetté változott, hogy rábírjon a maradásra. Azt hitte, sikerrel járhat, de nem mondhatott olyasmit, amivel megváltoztathatja az elhatározásomat.
Nem maradhattam vele. A dacos vágy, ami korábban hozzáhajtott, eltűnt, csak az üresség maradt.
– Nem lehet – suttogtam.
Misu keserűen felnevetett. Fekete, göndör fürtjeibe túrt, amiket egykor olyan szívesen csavartam az ujjam köré, amikor fejét az ölembe hajtotta itt, a diófa alatt. Mintha ezer éve történt volna, pedig talán tegnap volt.
– Végre együtt lehetnénk, Kató! Most már elvehetlek! – érvelt tovább csökönyösen.
– Apám nem maradhat itt. Belehalna, tudod.
– Mert Tarr István tanító nem élhet román uralom alatt. Kifordulna a világ a sarkaiból! – csattant fel élesen Misu. – Hát menjen is, de te, ne! Már nem kell bujkálnunk, az apád nem tilthat el tőlem, nem mondhatja, hogy egy Radu fiú az ő lányára rá sem nézhet! Most már nem szégyen, hogy román vagyok.
Misu egyre csak hergelte magát. Régi sérelmei fellángoltak, újra megszállták a szégyen és a megaláztatás démonai. Már tudtam, mit érez, de ezt nem mondhattam el neki.
– Hagyjam el a családomat? – kérdeztem inkább.
– Inkább engem hagynál el? – vágott vissza.
A gyomrom összerándult a hangjába sűrűsödött vádtól. Nem válaszoltam.
– Én mindent elviseltem érted! – folytatta. – Bujkáltam az apád elől, lenyeltem a szidalmait, a becsmérlését. Még azt a vádat is eltűrtem tőle, hogy összejátszom a román hadsereggel az ország elfoglalásában. És most, amikor végre szabadon együtt lehetnénk, te el akarsz hagyni!
A harag úgy borította be Misut, mint valami sűrű szövetű, vaskos köpeny. A szeme vöröslött, eltorzult arca bíborszínben játszott, halántékán kidagadt egy ér, és hevesen lüktetett. Felém lépett, megragadta a karom, erős tenyere nyirkosan kulcsolódott meztelen bőrömre.
– Nem mehetsz el éppen most! – sziszegte.
Összerándultam, felkiáltottam a fájdalomtól. Eddig soha nem láttam ilyennek Misut, mintha minden eddigi elfojtott dühét rám zúdítaná. Hirtelen fellobbant bennem is a régi dac.
– Eressz el! – kiáltottam rá, és kirántottam szorításából a karomat.
Misu elengedett, hátrahőkölt, zavaros tekintettel bámult, majd lehorgasztotta a fejét.
– Ne haragudjál… de nem… nem veszíthetlek el – dadogta megtörten.
A düh még fortyogott bennem, vadul száguldott az ereimben. A csuklóm sajgott, élénken vöröslöttek rajta ujjnyomai. Hátrébb léptem tőle. Misu kinyújtotta felém a kezét, de mikor nem viszonoztam a gesztusát, karja erőtlenül lehanyatlott.
– Kérlek, Kató. Nem élhetek nélküled.
Megráztam a fejem.
– Én meg idegen elnyomás alatt nem élhetek. Ebben apám lánya vagyok – tettem hozzá, és felszegtem a fejem.
Misu gúnyosan felnevetett.
– Igazad van Kató, az vagy. Neked sincs szíved, csak büszkeséged!
Az arcom átforrósodott, mintha megütött volna. Fájtak a szavai, jobban, mint az előbbi szorítása, pedig igaza volt, tudtam. Valóban nincs szívem, az övét pedig összetörtem. Kihúztam magam, megigazítottam a ruhámat.
– Holnap napkeltekor indulunk. Isten veled!
Menni készültem. Misu rám nézett, szeme egészen összeszűkült.
– Soha senki nem fog úgy szeretni, mint én. Ezt jegyezd meg, Kató – felelte, majd elfordult tőlem, a homlokát a vén diófa törzsének támasztotta, válla meg-megrázkódott. Némán zokogott.
Odamehettem volna hozzá, hogy még utoljára megvigasztaljam, de nem tettem. Elindultam a házunk felé, ami már csak néhány óráig volt az otthonom.
A nap éppen csak felkelt, a hajnali köd még ott lebegett a kertek felett, mikor apám indulást vezényelt. A kevés holmink, amit magunkkal akartunk vinni, már a rozoga szekérre halmozva várakozott. Apám fejébe csapta a kalapját, felült a bakra a két öreg lovunk mögé, nekünk pedig mogorván intett, hogy kövessük. Anyám szipogva topogott egy kicsit, majd visszaszaladt a bejárati ajtóhoz, hogy megnézze, bezárta-e. Apám ingerülten kiáltott utána:
– Kit akarsz kizárni? A románokat? Már úgyis minden az övék. Menjünk, Anna!
Anyám nem válaszolt, megtörölte párás szemét, a kulcsot a zsebébe süllyesztette, fázósan összébb húzta a vállkendőjét, és megindult a szekér felé.
Én azonban még mindig nem mozdultam. Képtelen voltam felszállni apám szálfaegyenes háta mögé. Egyre a kertünk vége felé tekingettem, de a reggeli ködben nem láttam el a diófáig. Valami odavonzott. Mi van, ha Misu ott vár a tegnapi kegyetlenségem ellenére is? Mi van, ha nem mondott le rólam?
A mellkasom elszorult. Misu tévedett, mégis van szívem, és most ki akart szakadni. Megfordultam, szaladni kezdtem a titkos helyünk felé.
Apám utánam szólt, feleltem neki, hogy elfeledtem valamit, és csak futottam tovább, nem törődtem többé a dühös kiáltásaival.
Éreztem, hogy Misu ott vár rám a fánknál. Elhatároztam, ha újra kér, vele maradok. A szám önkéntelenül mosolyra húzódott, pedig a vékony cipőm elázott, ahogy végigrohantam a harmattól nedves zöldségeságyásokon. Nem törődtem azzal sem, hogy az éles levelek összehasogatnak, miközben keresztültörtem a kukoricáson, csak szaladtam megállíthatatlanul. Végül kifulladva, csatakosan kijutottam a kertvégi tisztáshoz.
A lábam megmerevedett. Misu nem volt ott, de az öreg diófa is eltűnt. Kettéhasított törzzsel feküdt az árokparton, mint valami legyőzött, meggyalázott óriás. A torkom összeszorult, de nem sírtam. Száraz szemmel néztem a pusztítást. A hatalmas fából csak egy földből kimeredő torzó maradt, a kivágott törzs belecsúszott a kertvégi árokba. A tegnapi élénkzöld korona fonnyadtan lógott a zavaros pocsolyába. Lehajoltam, végigsimítottam a csonkolt törzs szélét, ahol a balta kettévágta. Az éles faszilánkok szúrták a tenyeremet. A szétszóródott forgácsok közül felvettem egye, mélyen beszívtam fűszeres, nedves illatát. A torkom újra összeszorult, valami erősen kaparta, de nem sírhattam. Szorosan összeszorítottam a számat, és felálltam.
Semmim sem maradt hát itt. Visszadobtam a forgácsot a többi közé.
Ideje volt mennem. Megfordultam, visszaindultam a szekerünkhöz. Nem néztem többet hátra.
(Trianon 100)
Helyőrség | Lehet, mert kell! – Trianon 100 pályázat – eredményhirdetés
A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a Trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdetett Trianonnal vagy bármilyen Trianon-élménnyel kapcsolatos irodalmi mű létrehozására. A pályázati felhívásra 155 érvényes pályázat érkezett. A díjazott pályamunkák az ősz folyamán olvashatók lesznek a Helyőrség.ma portálon, a nyertesek névsorát pedig most tesszük közzé. A pályázat nyertesei 50 ezer Ft jogdíjban részesülnek, illetve kategóriánként a legjobbnak minősülő írások szerzőit további 100 ezer forint jogdíj illeti meg.
