Gáspár Ferenc: Emberhalál

Baján, a holtág mellett hevert a hóban a szerb. Fiatal katona, arccal felfelé néz, nyitott szemmel az alacsonyan szálló felhőkre. Talán a varjakat kutatja, talán az otthoni szállást, a szeretteit, akiket örökre itt hagyott. Békében fekszik, a vér már csak gyengén szivárog belőle. Halála jókora felfordulást okozott a szerbek által éppen hogy megszállt városban.

Az új rendőrparancsnok, Jakovljevits Milorád példát akar statuálni, s ennek érdekében mindenkit mozgósít, hogy a merénylőt minél előbb elfogják, és bíróság elé állítsák. Mert merénylet volt, gyilkosság, ehhez nem férhet semmi kétség. A katonát két lövés érte, így nem lehetett véletlen szerencsétlenség.

Egy hét múlva a tárgyalóteremben hatalmas piros-fehér-kék zászlók. A bírói pulpitus szintén ugyanolyan háromszínű drapériával van beterítve. Hámori András jegyzőt, a város köztiszteletben álló polgárát, a Bajai Lövészegylet elnökét két szerb katona vezeti elő. A jegyző sápadtnak tűnik, de igyekszik határozottan lépkedni.

– Neve? – kérdi a bíró, mikor a jegyző megáll előtte. A bíró mellett ül Jakovljevits Milorád. A bíró magyarul beszél, neki nincs szüksége tolmácsra. A rendőrkapitány kedvéért ül ott még egy fordítani tudó helyi ember.

– Hámori András – feleli a vádlott halkan, de határozottan.

– Maga lőtte le a katonánkat? A gyilkos golyó a lövészegylet puskájából való!

– Igen, én voltam – mondja a kérdezett.

– És hol van a puska? Amikor maguknál jártunk, és átkutattuk a padlását, nem találtuk sehol.

Hámori András hallgat.

– Nem hallja, amit kérdezek? Maga jogot tanult ember! Tudhatja, hogy corpus delicti nélkül nincs ítélet. Vagy kételkedik a szerb bíróság igazságosságában?

– Engem senki ne oktasson ki jogra. Ott van a puska a szigeten.

– Miféle szigeten?

– A Nagy Pandúr-szigeten. Könnyen megtalálják. Van ott egy kunyhóféle nádból és ágakból, félig a földbe ásva. Ott van a fegyver.

A tárgyalóterem egyetlen visszafojtott lélegzet. És ekkor megszólal egy vékony hang valahonnét hátulról, a közönség soraiból.

– Mi voltunk azok – mondja a hang. – Mi vittük ki a puskát a szigetre. És mi lőttünk le a szerb katonát.

Sápadt fiú áll fel, látni, hogy remeg.

A bíró lassan elfordítja a fejét. Húsos arca van, bajusztalan ember, cvikkert visel.

– Ki az a mi? – kérdi.

– Az öcsémmel vittük a puskát, és én lőttem egyedül – mondja a fiú.

– Hogy hívnak, fiú?

– Kemény László.

– Nem ő volt! – kiáltja Hámori András. – Én voltam!

– Majd mindjárt kiderül – jelenti ki a bíró. És az őrökhöz fordul: – Vas dvoje, izađite na to ostrvo! [1] Ako je stvarno blizu, uskoro ćete pronaći tu ... kolibu, ili šta, i pušku u njoj. [2] Addig te fiam, gyere ide ki, az asztal elé – mutatja.

A fiú nagy recsegéssel feláll. Mintha még a pad is tiltakozna…

– Ez mindenesetre megmagyarázná, miért nem találtuk meg a puskát a padlásodon – tér át tegezésre a bíró. – Most mondd el, hogyan történt? Miért akartad megölni a katonánkat, te magyar disznó?

Ez volt az első sértés. A bíró kezdte elveszíteni az önuralmát. Megzavarhatta a fiú bejelentése. Csak összezavar mindent, gondolta.

– A sértegetést kikérem magamnak – mondja jó hangosan Hámori András. – Most maguk a győztesek, de ez nem jogosítja fel arra…

– Bízd rám, hogyan beszélek! – ordít rá a szerb, és kissé előrehajol. – Hogyan történt? – teszi hozzá némileg enyhültebb hangon.

– Vadászni indultam – rántja meg a vállát Hámori András. – Gondoltam átmegyek a jégen a szigetre, vadkacsázni. Megláttam a katonát…

– És akkor lelőtted, te disznó. – A bíró ezt egészen nyugodt hangon mondja. – Hátulról, ugye?

– Igen. Így történt.

– És szerinted hogy történt? – fordul a fiú felé a bíró.

– Mi már régen készülünk a harcra – feleli a kérdezett.

– Kik azok a „mi”?

– Hát az öcsém és az egyik barátom.

– Ti harcolni akartatok ellenünk?

– Igen – feleli, már nem remegő, hanem egészen csengő hangon. – És azért vittük a puskát a szigetre.

– És orvul lelőttetek egy szerb katonát. Egy háborús hőst.

A fiú nem felel.

– Halljam! Úgy volt?

– Úgy volt.

– Nem igaz! – kiáltja Hámori András. – Én voltam! Csak magukra akarják vállalni. Engem akarnak megmenteni.

– Hogy ki kicsodát akar megmenteni, az majd kiderül – mondja a bíró. – Szünetet rendelek el, amíg visszatér a két harcos a szigetről. Ha ott van a puska, akkor biztosan közületek kerül ki a gyilkos, csak még az a kérdés, hogy melyikőtök volt az. Legyetek nyugodtak, ki fog derülni. Addig a közönség kimehet, de ti nem! – és int az ajtóban álló őrnek. Az villámgyorsan kitárja a kétszárnyú tölgyfa ajtót, szerb katonák özönlenek be rajta. A hallgatóság és a gyanúsítottak közé állva sorfalat képeznek, ketten pedig megragadják a fiú karját kétfelől, és megfordítják, hogy háttal álljon a jegyzőnek. Így ácsorognak tíz percen keresztül, de lehet, hogy tovább. Az időérzék ilyenkor megcsal, talán órák teltek el, évek, századok. Hallják a zsongást, az emberek beszédét, a folyosóról a szünet alatt, majd mikor visszajönnek, újra a teremből; de valahogy nagyon messziről. Aztán csengő hangja riaszt fel, és repít újból a jelenbe. A katonák kivonulnak, csak az a kettő marad ott, akik eddig is intézkedtek. Most visszafordítják a fiút és a férfit. A bíró vár egy kicsit, míg nem vágni lehet a csendet.

– Valamelyikőtök hazudik – szólal meg. – A kunyhót megtaláltuk, a leírás alapján, félig a földbe vájva, nem lehet kétséges, hogy az. De a puska nincs sehol. Ehhez mit szóltok, nyavalyások?

Ekkor egy hang harsan fel a padsorok irányából:

– Mert énnálam van a puska.

Morajlás zúg végig a termen, mindenki hátra néz. Ott, a leghátsó padok mögött, a földről emelkedik fel egy szőrös valami, borzasztó koszos kabátban. És ez az első látásra meghatározhatatlan lény mankóra kap, és bicegni kezd kifelé, a pulpitus irányába.

A bíró annyira elcsodálkozik, hogy erejéből csak tőmondatokra futja:

– Állj meg! Ki vagy?

– A sánta Balogh – zúg végig a sorokon a név.

– Micsoda? Tőled akarom hallani!

A sánta kikopog a bírói asztalig. A sánta, akit mindenki lenézett a városban, mert piszkos volt, és koldult a Fő téren, és az arca és még a homloka is borzasztóan szőrös, és senki sem tudja, ki ő, és mi végre rontja az idilli képet, ahol a holtág beúszik a városka közepére, és jóllakott emberek sétálgatnak a partján. Legalábbis a háború előtt így volt. Mostanában már nem a jóllakott polgárok korzóztak a Sugovica partján. Az ember megáll Hámori és a fiú mellett. A két szerb előrelép és ráfogja a puskát. A bíró egy mozdulattal visszainti őket. A sánta viseletes kucsmát hord, itt bent sem vette le, pedig fullasztó meleg van.  Két vaskályha ontja, az ablakok meg zárva vannak, még a szünetben sem nyitották ki őket.

– A sánta Balogh vagyok, szolgálatára.

– Vedd le a tökfedőd. Bíróság előtt állsz.

Az egyik szerb odaugrik, leveri a fejéről a kucsmát. A sánta úgy néz rá, mint valami gyilkosra. A szerb megrémül, a kucsma mostanáig eltakarta a sánta homlokát, most tűnik fel, hogy mennyire szőrös. A kiskatona korábban soha nem látott ilyet, majdnem rosszul lesz a látványtól. A bírónak is nyelni kell egyet-kettőt, mire meg tud szólalni.

– Nos. Hm… – mondja. – A teljes neved kérem. Nem csak a családit.

– Miklós. Balog Miklós.

– És nálad van a puska?

– Igen – feleli a sánta.

– Hol?

– Ahol lakom.

– És hol laksz? – A bíró megint kezdi elveszítni a türelmét.

– Keményék tanyáján – feleli.

Ekkor a rendőrkapitány súg valamit a bírónak. Az szintén súgva válaszol.

A bíró firkál valamit egy cédulára, és ezt kérdi:

– A Kemény család rokona a Hámorinak ugye?

A sánta bólint.

– Igennel válaszolj, gazfickó, vagy nemmel! Ez a kölyök is azért jelentkezett, mert menteni akarja a bácsikáját, ugye? Ugye rokonok?

– Igen, uram – feleli a sánta.

– Akkor te is csak menteni akarod őket. A fiúk talán ellopták a puskát, kivitték a szigetre, de lehet, hogy ez a Hámori vitte ki. Te megtaláltad a gyilkos fegyvert, és elvitted oda, arra a… tanyára, vagy mire, hogy ne derüljön ki a  bűntény. De előttünk semmi sem maradhat titokban!

Odafordul a másik kettőhöz. Beszélgetnek, mintha nem is tárgyalóteremben lennének. A hallgatóság is pusmogni kezd.

És ekkor a sánta előrelép. Felemeli az egyik mankóját, és rákoppint a bírói asztalra. A kiskatona, aki az előbb annyira megrémült, most előreugrik, fegyverrel a kezében ordít:

– Nazad! Nazad ili ću pucati![3]

A bíró úgy meglepődik, hogy feláll. A szája is nyitva marad a csodálkozástól. Ilyen merészséget korábban soha nem tapasztalt.

– Tudom, hol ment be a golyó – hörgi a sánta nem evilági hangon.

– Nazad![4]– ordít a katona.

– Pusti![5]– szól rá a bíró.

A közönség kiabálni kezd. Összevissza, hogy ne bántsák, meg, fúj, ki-ki véleménye és vérmérséklete szerint.

– Csöndet! – kiált a bíró. A kiskatona még mindig lövésre kész fegyverrel áll. A csövet közvetlenül a sánta arcához tartja.

– Pusti dole oružje![6] – A bíró egy pálcát vesz elő és rákoppint a katona puskájára. Az némi habozás után leengedi. – Azt állítod – fordul a bíró Baloghoz –, hogy te tudod, honnan ment be a golyó? Hátulról, ugye?

– Nem – feleli a sánta. – Elölről. A gyomrába. A második lövés pedig közvetlen közelről. A füle mellett.

– Melyik füle?

– Bal.

– Kötözzétek meg – mondja a bíró. – Ő a gyilkos. Kivégezni. Azt a Hámorit meg az unokaöccsét a hatóság félrevezetéséért pénzbüntetésre ítélem. A mértékét később szabom meg. A tárgyalást berekesztem.

A sántát olyan gyorsan vezették el, hogy az emberek fel sem ocsúdtak, már kint is volt. A Duna-partra vitték, ott lőtték bele a vízbe. A nagy Duna még nem fagyott be, a sodrás gyorsan elvitte a testét. Akik látták, azt mondták, büszkén halt meg, utolsó szavaival a magyar királyságot éltette.

Azt senki sem tudta, hogy a katonát egy péklegény lőtte le azzal a kalandos életű puskával, amit Balogh, aki szemtanúja volt az esetnek, később magával vitt Keményék tanyájára. A szerb a halála előtti napon a péklegény húgával erőszakoskodott, a legény pedig már régen átszökött a demarkációs vonalon túlra.

[1] Ti ketten, menjetek ki arra a szigetre! (szerb)
[2] Ha tényleg közel van, hamar meglelitek azt a… kunyhót, vagy mit, és benne a puskát. (szerb)
[3] Hátra! Hátra, vagy lövök! (szerb)
[4] Hátra! (szerb)
[5] Hagyd! (szerb)
[6] Engedd le a fegyvert! (szerb)

(Trianon 100)

Helyőrség | Lehet, mert kell! – Trianon 100 pályázat – eredményhirdetés

A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a Trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdetett Trianonnal vagy bármilyen Trianon-élménnyel kapcsolatos irodalmi mű létrehozására. A pályázati felhívásra 155 érvényes pályázat érkezett. A díjazott pályamunkák az ősz folyamán olvashatók lesznek a Helyőrség.ma portálon, a nyertesek névsorát pedig most tesszük közzé. A pályázat nyertesei 50 ezer Ft jogdíjban részesülnek, illetve kategóriánként a legjobbnak minősülő írások szerzőit további 100 ezer forint jogdíj illeti meg.