A történet még ott kezdődik, midőn Szindbád ifjú ember volt, az őszi utak mérföldjei nem véstek bánatosan mosolygó ráncokat szeme sarkába, az éhes asszonyok nem haraptak ki darabokat vérző szívéből. Szemében a partra gördülő hullámokon megtörő szeptemberi nap csillogott, lába egy süldő őz könnyedségével táncolt végig a kanyargós úton, s ábrándos lelke a sziklaszirt mögött felsejlő házak minden ablakába puha karjukra támasztott állal ábrándozó, selymes hajú nőalakokat festett.
A városkát, melybe elvetődött, lágy öblébe vonta a melankólia. A simafenyők úgy hajoltak az út fölé, mintha azon töprengenének, hogy fáradtan egymás vállára dőlnek, s összeakasztják ágaikat a szemközt állókkal, a házakat megrogyasztotta a tengeri szél, az üres kocsmában pedig, ahová Szindbád betért, oly zöldes fény szivárgott át a vastag üvegen, melytől az ivó, a hosszú pult, a fényesre kopott asztalok mintha mind a tengerbe merültek volna, ahol türelmesen várják, hogy egy-egy ledobott horgony, vízbe hajított palack, lánccal körültekert és a rákok örömére a fenékre süllyedő holttest hírt adjon arról, mi folyik az emberek világában. A kocsmáros laposakat pislogott szinte az orra hegyéig leeresztett szemöldöke alól, s újra és újra eltörölte ugyanazt az összekarcolt korsót, míg Szindbád bort rendelt, aztán kinyújtóztatta lábát egy sarokasztalnál.
A bor kénes volt, mintha a szőlőt is átitatta volna a város melankóliája, míg megkeseredett benne, mint a világtól elzárt, magányukban kesergő asszonyok. Szindbád, amint a sors alkalmat nyújtott reá és másfelé vezérelte figyelme sugarát, azonnal le is tette a poharat: két kortyot ivott csupán, midőn zöld ruhás nő lépett be a kocsmába. Fekete haja dús kontyba tekeredett tarkóján, csak egy-egy huncut tincs szökött ki és simogatta gyönge nyakát, melyen átderengett az erek kék patakja, a ruha ejtett vállából kibukkanó vállai habfehérek voltak, mint a tajték az óceánon, a sima tejszín a bécsi kávén, s mintha kissé kancsalított volna a szemével: a bal szem titokzatosan, érzékien, sokat ígérőn leste Szindbádot a pillák függönye mögül, míg a jobb bánatosan, merengőn becsülte fel a kocsma zöld fényeit, az ablakok vastag üvegébe zárt apró buborékokat, a hámló falakat, melyek fáradt tompaszögekben futottak össze.
Lydiának hívják, tudta meg Szindbád az asszonytól, akiknek vizeskék szemében egy soha ki nem csorduló hullám remegett, s karcsú ujjait kényeskedve fonta a pohara köré. Habfehér válla is hullámzott, mintha a tenger lakott volna a testében, s Szindbád megbűvölve figyelte, ahogy a kékes árnyékok megtöltik a válla gödrét, kicsordulnak a kulcscsontja mögül a csipkés szegély alá, ahol a tajtékszín bőr az asszony pihegésének árapályát követve süllyed s emelkedik. A kocsmáros elhagyta a helyiséget, Szindbád hallotta, ahogy egy recsegő lépcsőn baktat le, majd egy távoli helyiségben kezd motoszkálni. Lydia hátrahajtotta fejét – az árnyékok lesiklottak a nyakán, meglapultak parányi fülcimpája mögött –, Szindbád pedig a karcsú ujjak közé fonta ujjait, végigcsókolta az ujjbegyek ruganyos selymét. Ahogy Lydia felemelte a kezét, ujjai tövén fehér hártya derengett, mint egy-egy kicsiny úszóhártya, s Szindbád végigsimított ajkaival az apró, igéző szépséghibán.
Lydia felállt az asztal mellől, de hagyta, hogy Szindbád átkarolja puha derekát, ahol a ruha vékony szövete alatt habfehér hasat, csípőt sejtett, és édes semmiségeket sugdosson parányi fülébe, majd maga után húzta egy hátsó szoba felé, egy sómarta régi ajtókeret alatt, a megbocsátó homály mélyére, ahol bágyadtan elomlott egy széles ágyon, mint az átbukó hullám.
Szindbád a karjába vonta, kiszabadította a habfehér vállat, kebleket a ruhából, beleveszett Lydia lágyságába, a finom zöld szövetből kibontakozó tejszínes fehérségbe, mely halványan derengett a kis szoba félhomályában, fehéren, mint a halhús, ragyogón, mint az angyalok szárnya a régi templomi képeken, melyeken már megrepedezett a festék, s álmos tompaság ereszkedett a szentek vonásaira. De midőn Szindbád már-már megfeledkezett a kocsmárosról és a kénes borról, a tenger felé dűlő házakról és halott szemekként tátongó üres ablakokról, a habfehér bőr selyme után valami mást tapintott, valamit, amit először felkavart érzékei csalódásának vélt, aztán elkószált ruhadarabnak, mely Lydia lüktető hasa helyett keveredett mohó ujjai alá. Akkor eszmélt rá, mit simogat, mikor keze a harisnyakötő alá bukott: nem pelyhes, puha bőr, nem is selymes alsóruha volt, hanem kerek pikkelyek, melyekbe a köldök illatos kútja alatt olvadt át Lydia habfehérsége.
Szindbád az arcába nézett: az igézőn kancsal szemek most mintha két gyanakvón leső rémalak szemei lettek volna: a bal szem kétségbeesett éhséggel kapaszkodott Szindbád tekintetébe, a jobb alattomos gonoszsággal villogott felé. Az arisztokratikusan keskeny homlokot csapottnak látta, az apró füleket aránytalanul csököttnek, a tengerkék szemet vizenyősnek, a ránc Lydia nyakán pedig, melyet a félénk, mindig lehajtott fejjel járó asszonyok jegyének vélt, egyszerre mély hasítékként tátongott a fehér bőrön, mely nem tejszín és gyöngyház volt már, hanem egy barlangmélyi lény beteges sápadtsága.
Szindbád hátrált, rémülten tépdeste le magáról a harisnyakötőt, a zöld vásznat, Lydia ruhájának zsinórjait és csipkés szalagjait, melyek hurokként kapaszkodtak a csuklójába, kapkodó kezébe. A duzzadt, halvány ajkak, melyek íze még ott ült a nyelvén, gúnyos, sziszegő vigyorra húzódtak, a széles szájból hegyes foga sora villant elő.
Szindbád végre letépte magáról az utolsó szalagot, ellökte Lydia marasztaló kezét, és kigombolt ingben, hosszú ugrásokkal szaladni kezdett az állomás felé. Hátranézni, lassítani nem mert.
