Gerencsér Anna: Az ágy alatt

Az ajtó alatti résen beszivárgó fény a homály szélére sodorja a porszemeket, ahogy a hullámok görgetik fel a folyópartra a kavicsokat. Az ágy alatt a szörny karmai kopognak a parkettán.

– Nem félsz?

– De. Elő ne gyere!

Kuncog. A hangja olyan, mintha sajtreszelőket dörzsölnének egymáshoz.

– És ne kaparászd a parkettát! Le fog jönni a lakk.

– Nahát, tényleg? És az baj? – Kapar, kapar. Néha koppannak a karmok, mint a táblára vetett kockák, vagy a vikingek jóslócsontjai. Ujjperccsontok percegnek a diófa deszkákon. – Gyere le ide, akkor abbahagyom.

– Nem megyek.

A kuncogás lassan érkezik, mintha nem találná az útját a szokásosnál sokkal több fog között. Aztán csend.

A lámpafény visszavonul az ajtórésből, átadja az éjjeli őrséget a redőny résein épp csak átderengő közvilágításnak.

– Alszol?

– Igen.

Roppannak a deszkák, hasadó fa reccsen.

– Mit csinálsz?

– Azt hittem, te alszol.

– Hogy aludnék ebben a zajban? Mit csinálsz?

– Élesítem a karmaimat. Aztán kipróbálom, elég élesek-e. Így.

Recseg a parketta, a karmok úgy szaladnak bele, mint kés a vajba, ujjak a gyurmába.

– Ne csináld!

– Miért?

– Anya azt fogja hinni, én voltam.

– Na és?

– Engem fognak megbüntetni helyetted.

– És nem véletlenül! Meg is akadályozhatnál abban, hogy tönkretegyem a parkettát. Csak le kell jönnöd ide, és a kezemre csapni. Pardon, a mancsomra.

– Hiába próbálkozol.

A kuncogás végigkaristolja az ágy rugóit, a lemondó sóhajtól feláll a szőr még a pokrócon is.

– Hagyj aludni, jó? Úgyse megyek le oda, ahol elérsz.

Az ajtó alatti résen beszivárgó fény tisztára mossa a padlólakk sima felületét.

– Mit mocorogsz? Még a fejemre szakad az ágy.

– Úgy kell neked.

– Mi bajod? Sírsz?

– Nem sírok.

– Ó, pedig hallom, ahogy csipp, csepp, csepereg a sötétben. Vagy talán bepisiltél?

– Nem pisiltem be!

– Akkor mégiscsak sírsz. Vagy elolvadsz, mint egy bödön jégkrém.

A szörny felszörcsög, mintha a levegőből próbálná kiszívni a fagylaltot.

– Hülye vagy…

– Miért sírsz?

A csend szétterjed a szobában, végigterül az asztalon, a törött támlás széken, súlya alatt megroppan a parketta. A csend rést nyit a falon, és beereszti a szomszéd szobában vitázó felnőtt hangokat.

– Ki bántott? Gyere le ide, lenyalogatom a vért a sebeidről.

– Fúj.

– Miért vertek meg?

– Elszakítottam az ingemet.

– Na és?

– Drága ing volt. És apa nem azért dolgozik annyit, hogy én csak úgy elszaggassam… Hé, te a padlóra köptél?

A szörny recsegő altesti hangok sorozatával felel.

– Csak egy ing. Tojok az ingekre.

– Csak mert neked nem kell hordani őket.

– Minden normális ember vagy szörny tojik az ingekre.

– De ez egy drága ing volt…

– Te meg a drága kis kölykük vagy. Phí!

– Ne köpködj! Tiszta kosz lesz a padló.

Egyébként sem illik.

– A szörnyek azt csinálnak, amit akarnak.

– De az ágyra nem jöhetsz fel, nem?

– Oké, majdnem azt, amit akarnak. Nem jössz le ide? Unalmas idelent egyedül.

Kipufogó durran az utcán, reszketnek a redőnyök.

– Nem megyek. Úgyis tudom, hogy csak meg akarsz enni.

Az ajtó alatti résen beszivárgó fény fennakad egy lerúgott zoknin és egy ottfelejtett gumilovon.

– Annak a lónak miért van szarva?

– Mert az nem ló, hanem unikornis.

– Gumikornis.

Két nevetés siklik le egymásról, egy lágy, mint a karácsonyi csengettyűk, és egy érdes, mint a reszelő egy rozsdás rácson.

– Ne nevettess, még meghallják, hogy ébren vagyok!

– És akkor mi lesz?

– Nem akarok miattad kikapni!

– Akkor gyere le az ágy alá. Innen nem hallatszik ki semmi.

– Dehogynem, most is hallom, ahogy kaparod a parkettát. Hagyd abba!

– Talán ha lejönnél…

– Álmaidban!

Az ajtó alatti résen beszivárgó sugarakat elsodorja a nyíló ajtó fényáradata.

– Hol az a nyavalyás kölyök?

A padlón láthatatlan repedések futnak szét a cipőtalpak alól, mint a jégen végigsikoltó rianás. A lámpaernyőben összehúzza magát a pók, a szekrényben egymáshoz bújnak a pulóverek. Az ágy alatt halk suttogás kél és búvik meg a levegőben lebegő porszemek mögött.

– Csússz egy kicsit odébb, még kilóg a lábam!

Körmök reccsennek a parkettán.

– Ennél laposabb már nem tudok lenni! Lapulj ide!

– Jó lesz…

Hosszú árnyak villognak végig az ablaküvegen.

– Már mióta mondom, hogy ezt a kibaszott parkettet is ki kellene cserélni! A kölyök úgyis csak tönkrevágja.

– Mit cseszteted még a padló miatt is?

Ha nem ragaszkodtál volna hozzá, hogy az anyádra hallgassunk, már rég laminált padlónk lenne!

– Szóval ez is az én hibám?

– Te nyavalyogsz mindig, hogy minden mennyibe kerül, és milyen kibaszott sokat kell dolgoznod! A laminált padló tizedenynyiből kijött volna!

– Ja, de te azt mondtad…

Hangok rivallnak végig a szobán, suhogó pengékként szelik fel a csendet, majd kiszáguldanak a nappaliba. Felnyög a parketta, fáradt sóhajjal zárul az ajtó, s az ágy alatt lassan enged a dermedt rettegés.

– Ez az a rész, ahol mindig belevágod a körmöd?

– Aha.

– Teljesen szétjött a sarokban.

– De ott úgyse látja senki.

Csontos térdek koccannak halkan a parkettához, pamut sziszeg, ahogy egy sovány test a földhöz lapulva kúszik elő, s kapaszkodik fel óvatosan az ágyra.

– Miért szeded fel mindig a parkettát?

– Miért ne? Hátha egyszer lejössz megakadályozni, és megehetlek. – A pók csendben hálót kezd szőni a villanykörte köré, a fény lusta hullámokban fut ki az ajtórésből. – Mármint máskor is.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)