

Mártonné – a doktorné, ahogy nevezik – a földszinten, az utcára néző lakásban lakik, ahol narancssárga függöny zárja ki a lakásból a körút felvillanó képeit. Néha lányok kopognak be hozzá, s ilyenkor Mártonné rendezett, tiszta kis előszobán át kalauzolja be őket a nappaliba, virágos huzatú fotelba ülteti őket, és egy csésze forró gyümölcsteát ad a kezükbe. Mondd el, bogaram, hogy esett. És elcsipogják félénk madárhangjukon: én így, és ő úgy, és ez a vége. Mi lesz otthon? Mártonné pedig megveregeti a vállukat, megsimogatja fényes hajukat, és csupán a dátumot kérdezi: – Mikor?
Aztán kis dobozban fehér tablettát ad nekik, mely kereken és rosszindulatúan lapul a fólia alatt, lenyelhető akár egy korty teával is, mert oly könnyű, mintha nem húzná lefelé egy sosem volt élet súlya. Vagy ha túl késő, csak egy cetlit nyom a kezükbe: jöjjön vissza ekkor a doktor úrhoz, és ne aggódjon, minden rendben lesz.
Ha valaki továbbmegy a hámló falú boltív alatt, el a Mártonné ajtaján lógó kis koszorú előtt, végig a kopogó, sárga kockaköveken, az udvar túlsó végében, a homályos lépcsőházban baloldalt kopoghat be Huszárnéhoz. Hozzá többnyire középkorú asszonyok jönnek, akik mögött hosszú, súlyos árnyék lebeg, mint valami fekete szárny, s keserűen, már-már gyűlölettel nézik a Mártonné lábtörlőjén topogó, kezüket tördelő leányokat. Huszárné nem szól semmit, mikor ajtót nyit, csak némán beinti az asszonyokat, s átvezeti őket a rendezetlen halmokban álló régi könyvek, párnák, kötött pokrócok, újságok és fonalgombolyagok halmain. A nappaliban aztán leülnek, és Huszárné nem kérdez semmit: csendes, szelíd hangján csak akkor kezd beszélni, ha az asszonyok elmondták a magukét. Később senki nem tudja felidézni, pontosan mit is mond neki, de hangjában gyermekhangú búcsúk visszhangoznak, s szavai dallamára apró szárnyak nyílnak és csukódnak odafenn, apró kezek kapaszkodnak a felhők szélébe, s intenek az odalent maradtaknak. Az asszonyok ilyenkor rendszerint sírnak. Néhányan képet vesznek elő, hogy megmutassák Huszárnénak, s a fotópapíron láthatatlanul bomlanak ki a szárnyacskák, s keretezik vigasztalóan a sosem változó, nevető kis arcokat. Aztán az asszonyok elmennek, s az árnyék, mely vállukon ül, egy kicsit haloványabb, egy kicsit kisebb, mint mikor bementek, akár el is lehet hinni, hogy apránként elfújja a szél, s egy nap végre eltűnik.
Huszárné és Mártonné néha találkoznak az udvaron, de sosem néznek egymásra. Azt azonban mindketten hallják, ahogy odafenn halkan suhognak a parányi szárnyak.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.