Magasan, a hófedte gyöngyszürke csúcsok közt volt egy alig észrevehető ködszürke házikó. Hatalmas hamuszürke felhők kavarogtak körülötte. Ahogy az éles szél tologatta őket, a sűrű felhők ólomszürkére festették az ablakokat és a házfalakat.
Egy hófehér macska osont a hegyi lak ridegre dermedt gránitszürke ajtajához. Apró mancsaival háromszor egymás után megkaparta az ajtót. Kis idő elteltével az résnyire nyílt, és a macska besurrant a sötétszürke nyíláson. A kandallóban fémesen szürke fénnyel lobogott a tűz. Két karosszék kínálta kényelmét a melegedni vágyóknak. Az egyik üres volt, s a fehér macska beleugrott és elégedetten leült. Vele szemben egy középkorú, búskomor ember bámulta a tüzet. Olyannyira szürke volt, hogy a macskán kívül szürkévé vált körülötte minden: a falon a képek malterszürkévé. A lámpás elefántszürke árnyalattal pislákolt. A padló grafitszürkén fénylett, és rajta a kis kerek szőnyeg galambszürke színe melengette a karosszékben ülő talpát. Két hatalmas mélyszürke szemével a szemben ülő macskát figyelte. Nagyot sóhajtott, majd felkelt, és egy kis acélszürke edényben alpakkaszürke tejeskását hozott vendégének. A macska elegánsan leugrott a fotelből, majd elégedetten elfogyasztotta az eledelt. Ezután a beszürkült ember ölébe telepedett.
– Mindenki elfordult tőlem – mondta a férfi, és lassan simogatni kezdte a macska fehéren ragyogó bundáját. – Mindenem megvolt, elértem, amit csak lehet, s most mi lett belőlem! – siránkozott tovább. Ekkor a macska megszólalt:
– Hét év telt el azóta, hogy beszürkültél. Tudom, mennyire hiányoznak neked a színek. Ma este gondolj a kisfiúra, akit nem tanítottál meg festeni, tudod, aki nem tud járni. Elutasítottad, mert túlságosan öntelt voltál. A fiúcskával azóta sem foglalkozik senki. Csak maga rajzolgat.
S ekkor a beszürkült festőnek látomása támadt. A fiú a szobájában az ablakpárkányon rajzolgatott. Boldog volt, hiszen alkothatott. Odakint pedig hatalmas labdacsokban hullott a hó, és süvített a szél. Ekkor a festő odalépett hozzá, lassú léptekkel közeledett.
– Fiúcska, hadd segítsek! – de a fiú nem hallotta őt. Erre a festő még közelebb merészkedett. Tenyerébe fogta a fiú kezét, amiben a ceruzát tartotta. Lassan vezetgette a gyermek kezét, aki egyre vidámabb lett. Megboldogult édesanyja portréját rajzolta, ami egyre szebbé és szebbé vált. A fehér macska a festő lábához dörgölőzött, majd hangosan dorombolni kezdett, erre mindketten visszakerültek a szürke lakba. A lámpás és a kandalló fénye már halványsárgán melegített.
– Hamarosan itt az év vége – mondta a macska. – A vak diákleányt nem kellett volna kidobnod a vizsgáról – folytatta. – Nézd, alig tud megélni, pedig milyen tehetséges!
És a festő egy újabb látomásban megpillanthatta, hogy egy lesoványodott vak lány festéket kever egy kelmefestőnek.
– Vajon honnan tudja, milyen színt kell kikevernie? – kérdezte ámulva.
– Érzésből – felelte a macska. Majd látták a lányt egy másik teremben meggörbülve, amint bámulatosan szép virágokat és madarakat festett egy hatalmas selyemkendőre.
– Csodálatos illusztrátor lehetne belőle! Vagy rajztanárnő! Hogyan segíthetnék neki? – kiáltott fel kétségbeesetten a festő.
– Még nincs veszve semmi sem – felelte a macska. – Nézd!
És a leány otthonába kerültek. A lány aludni tért. A festő az íróasztalához lépett, és nézegette a rajzokat. Az asztalra tett egy keménykötésű rajzfüzetet, valamint otthagyta a legértékesebb festékeit, melyekre egykor még a nevét is rágravíroztatta.
– Nekem ezekre már úgysincs szükségem – suttogta.
A macska ismét dörgölőzni és dorombolni kezdett, s azon nyomban visszakerültek a hegyi lakba. –
Most rajtad a sor! – közölte a macska. – Alkotnod kell abból, amid maradt!
És a festő elindult fel a padlásra. Előkereste a félretett üres vásznakat, a dobozok mélyén megtalálta a régi pigmenteket, olajokat, majd nekilátott újra dolgozni. Megállás nélkül festette az ötletes és ámulatba ejtő képeket, míg egészen el nem fáradt, és álomba nem szenderült a karosszékben.
Régi díványán ébredt. Felült. A fehér macskát sehol sem látta. Kinézett a kerek ablakon, amely az óceán felé nézett. Visszakerült a világítótoronyba, ahol még kezdő festőként alkotott. Elégedettséget érzett. Az épület bejárata felől hangokat hallott. Lassan elindult lefelé a csigalépcsőn, s ahogy haladt lefelé, a falon ott függött egy-egy képe. De nemcsak az övéi. Egy csendéletben felfedezte a vak lány ügyes vonásait, tekintetét magával ragadta a fiúcska harsány színű portréfestészete.
Vagy egy tucatnyi ember várta a világítótorony bejáratánál. Már egyáltalán nem volt szürke. Egyszerű ruhájában alázatosan és szeretettel fogadta vendégeit. Mikor a tolókocsis fiúcskát és a vak leányt magához ölelte, egy pillanatra elsurrant egy fehér árny, alacsonyan a fal mellett.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)
