A tenger mélykékje összemosódott a színtiszta ég babakékjével. Csak a csillogásból lehetett rájönni, hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik. Az augusztusi nap úgy lebegett felettünk, mint anyám énfölöttem, amikor vonakodtam házi feladatot írni.
Reggel hétkor indultunk, kilenc órája voltunk úton. Már csak egy fél óra volt hátra. Fél óra, mert igaz, hogy már megláttuk a Fiume épületei mögött elterpeszkedő Adriai-tengert, de még a szállásunkat is meg kellett találni.
Hallgattuk az érthetetlen horvát zenéket, mert a rádió csak horvát adókat fogott be, magyar nyelvű közvetítésről nem is álmodhattunk.
Anyám vezetett. Woland hátradőlve, két kezét az üléstámla mögé kulcsolva sütkérezett. A bátyám a játékkonzolján hülyéskedett valami verekedős játékkal, én meg, mint egy igazi turista, szívtam magamba az új ingereket, bámészkodtam az ablakon keresztül.
Egyszer csak Woland felült. Elővette a telefonját. Amikor a semmiből előkapja a telefonját, rendszerint mindig a híreket nézi; ám most nem ez történt.
– Hol a töltő? – kérdezte nyugodt hangon.
– Nem tudom – válaszolta anyám.
– Mi? – Woland hangja egy kicsit izgatottabb lett. – Nem te tetted be?
– De, de…
– Hát akkor hogyhogy nem tudod?
– Basszuskulcs, mindjárt odaérünk a szállásra, ott majd előkeresem neked, jó? De ha neked annyira kell, akkor akár segíthetsz is majd.
– De nekem most kell! – Woland majdnem üvöltött.
Anyám sóhajtott egy nagyot, aztán:
– Akkor Andris… figyelsz te rám? Andris! Légyszi, nézd meg hátul, a csomagtartóban, hogy hol van Wolie töltője.
– Most nem tudom, anya…
– Tedd már le azt a kurva játékot, nyaralni jöttünk! – indulatoskodott Woland. – Majd megnézem én, a francba! – mondtam, és azzal a lendülettel hátrahajoltam. Becsatolva nem ment, kikötöttem magam, aztán térdig hátra ereszkedtem. Szinte az összes táskába, bőröndbe, sportszatyorba beletúrtam könyékig, de sehol semmi.
– Egyikben sem találom – mondtam visszaülve, egy kicsit közönyösen. – Nem találom sehol.
– Egyikben sincs?
– Nincs.
– Hogy a picsába raktad te azt el?! Biztos, hogy elraktad?
– El hát, te hülye!… Úgy emlékszem…
– Úgy emlékszem? Úgy emlékszem?! Most akkor elraktad, bazmeg, vagy nem?
– Betettem valami töltőt…
– Az én töltőmet beraktad vagy nem? Válaszoljál már rendesen!
– Akkor nem raktam be… na, most már jó?!
– Jó? Jó?! Nem jó, bazmeg! Hogy fogom föltölteni a telefonomat, he?
– Veszel majd egyet.
– Én? Én felejtettem el berakni? Majd te veszel nekem egyet. Nem én voltam olyan hülye, hogy ne rakjam be…
– A te töltőd volt, te hülye! Mért nem ellenőrizted le, hogy beraktuk-e?! Mindent nekem kell csinálni? Ott mászkálsz félóránként az éjjeliszekrényed előtt, basszus! Nem jutott eszedbe, hogy megnézd, hogy be van-e rakva az a kurva töltő?!
– Azt mondtad, te bepakolsz, nem? Nem? Akkor onnantól rád volt bízva a dolog. Meg volt beszélve, bazmeg, hogy én a nagypapának átviszem a vásároltat, te meg bepakolsz. Én elintéztem a dolgomat, te basztál bepakolni a töltőt.
– Wolie – szóltam közbe –, az én töltőm jó a tiedbe is… én eltettem az enyémet…
Nem hallották meg. Utólag kétséges az is, hogy egyáltalán kimondtam-e, vagy csak gondoltam.
– Mindent én csinálok, én viszem a gyerekeket iskolába, mosok, dolgozom, takarítok, összepakolom mindenki cuccát, főzök, te meg néha, nagy nehezen, két napi unszolásra kimész virágokat öntözni…
– Hát ez…
– Ne vágj közbe, vagy azt hiszed, ha átviszed nagypapának a vásároltat, már nagy lehet az arcod, hogy mennyi dolgot csináltál?
– Ez nagyon nem így van!
– …és akkor beszólsz egy ilyen kis hülyeség miatt, ami nettó hülyeség, mert az én telefonom töltőjével is fel lehet tölteni a kibaszott telefonodat, de csak azért is bele kell kötnöd mindenbe, ami hozzám kapcsolódik, mert semmi sem jó neked, ami…
– Te csinálsz mindent?! Az én fizetésemből tartjuk fenn magunkat! Az ötből négy napot tizenkét órázok, bazmeg, mer’ a főnök nem enged el, és igenis, kiveszem a részemet a házimunkából, de…
– Látod? Én egy csóró, földönfutó szolga vagyok a te szemedben, és ebből kurvára elegem van már, mert ez rohadtul nem igaz, az az igazság, hogy te egy önző, lusta féreg vagy, ez az igazság!
– Igen, te meg egy idióta kurva! Az vagy, egy idióta kurva, aki a töltőt sem képes rendesen berakni! Egy életképtelen picsa vagy!
– Egyedül fogsz megrohadni az öregek otthonában, most, hogy a gyerekeid előtt is így leszerepeltél! Szép volt!
– Szerencséd, hogy te vezetsz, különben egy akkora pofont kaptál volna, te szar!
Anyám erre fejbe vágta Wolandot. Woland egy pillanatig köpni-nyelni nem tudott. Aztán ökölbe szorította a kezét, és felemelte, pont úgy, mint aki behúzni készül egyet, anyám erre felkapta a kezét. A kormányt szerencsére nem rántotta el.
Woland erőt vett magán, nem ütött.
Ezután csend lett, vagy tíz percig.
Anyám aztán megszólalt:
– Vedd elő a térképet, kérlek, olyat keressél, hogy Ul. Strossmayerova.
Sikeresen találtunk parkolót. Kiszálltam a kocsiból, felnyitottam a csomagtartót, és kivettem a bőröndömet.
Hegyi Damján Domokos 1999. augusztus 15-én született Győrben. Jelenleg kezdő egyetemista, ezért szoknia kell a kétlakiságot Mindszentpuszta és Piliscsaba között. Kedvenc sportja a pingpong, tizenöt éve néptáncol.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 7-i számában.)
