Horváth László Imre: A tudósok látogatása

Teherautó kanyarodott a sintértelep kapuja elé. Reflektorai szinte átvágták a drótkerítésből font kaput, de néhány percet várniuk kellett, míg az oldalsó, szintén drótból kivágott ajtón emberi alak jött elő, és a vezetőfülkéhez lépett.

– Szemjon Szergejevics.

– Jó estét. Jöjjenek be. Az öreg sintér, a telep főnöke nem sietett, a sofőr és utasa pedig nem türelmetlenkedett. Szemjon kinyitotta a kaput. Úgy látszik, maga a teherautó mégis türelmetlen volt, mert egyetlen hosszú rándulással bent is termett a hatalmas moszkvai sintértelep udvarán.

A közelebbi ketrecekben lévő kutyák ugatni kezdtek, de nem sokan csatlakoztak hozzájuk, az éjszaka közepén a legtöbb inkább a további alvást választotta. Érezték, hogy nem kell aggódniuk, mert akikért a teherautó jött, azok már jó előre ki voltak készítve, kisebb, különálló ketrecekben vártak az udvar északi szegletében.

A sofőr idősebb férfi volt, fehér köpenyben. Maga a Főkonstruktőr, Koroljov, akinek kedve támadt az éjszakai kiránduláshoz. A legnagyobb teherautót hozták el tanársegédjével, érezni akarta az erőt, mint egy tolórakéta, mondta nevetve, ahogy a gép a város szélén áttört a rossz minőségű makadámúton a sintértelep felé. Koroljov kiszállt, kezet fogott a sintérrel.

Az öreg két segédje lámpákat gyújtott az udvar északi részén. A ketrecek láthatóvá váltak, tizenegy kis kalicka sorba téve a betonon. A lakóik felébredtek, különösen az egyik korcs ugatott hangosan.

– Bodri az, tetszeni fog – mosolygott Szemjon, és sántítva elindult, intett, hogy kövessék. A két tudós illedelmesen ment utána. A Főkonstruktőr megvizsgálta a ketrecekben riadtan ülő vagy idegesen fészkelődő állatokat, a legtöbbnél bólintott, csak két helyen rázta meg a fejét, mindenféle elítélő érzelem nélkül. Bodrit utolsónak hagyta. Tudta, hogy az öreg sintér is éppen így tervezte.

– Micsoda egy ugatós vagy te! Mától így foglak hívni. Ugatós, akarsz az űrbe repülni?

A kutya még jobban ugatta, de morgás nélkül, mintha helyeselné Koroljov ötletét. A tudós eddig zárt szájjal mosolygott, most nem tudta megállni, és az állatra vigyorodott, amitől kivillant a fogsora. Egyetlen valódi fog sem volt benne, mind színaranyból készült. Szemjon mögötte állt.

– Muszka és Albina is szépek, de ez lesz az igazi. Ugatós, ha neked így jobban megfelel.

– Megfelel, megfelel. Jó munkát végeztél, Szemjon Szergejevics. A kutyáid felrepülnek az égbe.

Az öreg hümmögött. Inkább nem firtatta a dolgot, intett a segédeinek, azok a kiválasztott ketreceket felhordták a teherautó platójára. Koroljov kis termetű kutyákat kért, korcsokat, mivel azok általában értelmesebbek és biztosan sokkal szívósabbak a fajtatiszta társaiknál. Amíg pakoltak, a Főkonstruktőr, a szovjet űrkutatási hivatal vezetője cigarettával kínálta a moszkvai sintértelep vezetőjét. Kényelmesen elszívták, mint két régi barát.

Mikor becsukta utánuk a kaput, a fiatalabb segéd még álldogált egy darabig, és nézett utánuk. A sofőr gyorsan hajtott, a teherautó dübörgése távolodott, hamarosan alig hallatszott, reflektorainak fényét sem lehetett már látni. Ugatás már egyáltalán nem hallatszott, csak elszórtan a benti épületekből.

A fiatal sintér visszasétált az udvarra, és Szemjonhoz lépett. Az öreg az egyetlen megmaradt ívlámpa fényében ült egy hokedlin és cigarettázott.

– Na mi az? – kérdezte. A fiú az unokaöccse volt. A másik segéd már öt éve dolgozott a keze alatt, de soha nem merte volna megkérdezni semmiről, vakon és némán követte az utasításait.

– Tényleg fellövik őket az űrbe? Egy rakétán?

– Talán igen, talán nem. Mit érdekel az téged?

– Láttad a sofőr fogait, Szemjon bácsi? Tiszta aranyból voltak. Az öreg nevetett.

– Na igen. Ajándék Kolimából.

A fiú megborzongott. Mindenki ismerte a szibériai aranybánya nevét, de senki sem merte hangosan kimondani. A pokol nevét sem mondják ki hangosan.

– Ajándékba kapta?

– Igen, így is lehet mondani. Ott raboskodott a háború elején. Ott hagyta el az igazi fogait. A bánya elvette tőle. Aztán később adott neki újakat.

– Te is harcoltál a háborúban. Anya mondta, hogy ott sérültél meg. Felrobbant egy akna.

– Bökjed ki, mit akarsz.

– Amíg te elvoltál, ki vezette a sintértelepet?

Az öreg újra elnevette magát.

– Háborúban nincs szükség sintértelepre. Nem kell összeszedni a kóbor kutyákat, mert az emberek megfogják és megeszik őket. Ezt sem tudtad?

A fiú eloldalgott. Tizenéves volt, nem emlékezhetett a háborús évekre. Szemjon megcsóválta a fejét. Nem fog sokáig kitartani. Szegény húga, megint új munkát kell keresnie a haszontalan fiának. Nem mindenkinek való a sintértelep.

Az ellenség már csak húsz kilométerre volt a várostól. Aztán jöttek a szibériaiak. Addigra már Szemjon is harcolt, egy elzáróosztag parancsnokaként. Lelőtték a hátráló katonákat. Mocskos, de fontos munka, talán a legfontosabb. Mint az aknamezők megtisztítása, hogy gyorsabban kergethessék ki az ellenséget Oroszországból. Hadifoglyokat meg politikaiakat hajtottak a mezőkre, üvöltve rohantak, és robbantak sorra az aknák. És persze kutyákat. Az összes kutyát, amennyit csak össze tudtak szedni. Később már keresték az aknákat, kiásták, akkor kevesebben haltak meg, a dolgok kifinomultabbak lettek. Az öreg Szemjon kiköpött. De nem azon a télen. Sem a következőn. Akkor még az aknák találták meg őket. Felrepültek az égbe. Ahányat csak össze tudtak szedni. Nincs ebben semmi újdonság.  

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. október 13-i számában)