Az árokparton ült, és a levett cipőjében kotorászott, a talpáról meg a karjáról próbálta lesöpörni, amit csak lehet. Úgy emlékezett, a hátizsákja felső zsebében van egy kis elsősegélycsomag, de nem volt benne biztos, mert két teljesen egyforma hátizsákot tartott az előszoba fogasán. Mivel egy kissé másnapos volt, nem vette észre az út szélén a tenyérnyi kátyút, bele is hajtott rendesen. Kótyagossága ellenére úgy tűnt, hogy még véletlenül is a jó hátizsákot akaszthatta le otthon a fogasról, mert a felső zsebében megtalálta a kis csomagot sebfőzővízzel, ragtapasszal, gumifáslival meg mindenféle vacakkal. Kicsavarta a peroxidos palack dugóját, letette maga mellé egy lapos kőre, elővett egy vattakorongot, ráöntött egy keveset a palack tartalmából, és elkezdte a seb körül letörölgetni a port. Zajt halott, felnézett: egy fiatal lány vagy inkább nő állt előtte, helyes kis kék ruhában, retró típusú, meggy vörös kerékpárral. Egy igazi régi, legalább harmincéves bringa volt, toldott, illesztéses vázzal, hatalmas dinamós lámpával, szépen felújított, krómozott alkatrészekkel. Fején fehér sisak, hátán kis narancssárga hátizsák. Hirtelen mozdulattal visszahúzta a cipőjét, mert lyukas volt a zoknija, meg koszos.
– Elestél? – kérdezte a lány.
– Nem. Valami van a cipőmben, azt próbáltam előkotorni – mondta, közben a lány lábikráin feszülő hibátlan bőrt bámulta. A gyenge szellő feléje fújta a hajbalzsam, a dezodor meg a frissen mosott kék ruhából áradó ruhaöblítő kesernyés illatát, és az összes illat közül átsejlett a lány bőrének enyhe, frissen sült kenyérre emlékeztető illata.
– Pedig elestél, és látom, készültél is arra, ha ez előfordul – folytatta a lány, és nézte, ahogy ellátja a sebet a térdén. Zavarba jött, matatott a seb körül, majd feleslegesen babrálni kezdett a hátizsákjában, mintha keresne valamit.
– Hát, ha semmi komoly bajod, akkor szevasz – búcsúzkodott lány, majd visszaült a biciklire, és szép komótosan elhajtott.
Arra gondolt, hogy utána kellene menni. Feltápászkodott a földről, szétnézett, majd nyújtózott egy nagyot. Felpattant a biciklire, és elindult arra, amerre a lány. Kitágult orrcimpákkal kerekezett bele az ottmaradt lányillatba, szélcsend volt, így ezekből a lassan ritkuló molekulafelhőkből is észrevette volna, ha az a kék ruhás tünemény lekanyarodik valamelyik mellékútra.
Az illatfoszlányokat követve egy kis tanyaféléig jutott. Szomjas volt, izzadság folyt a szemébe. Nem lesz itt kisbolt, egy ilyen tanyán nemigen vannak kisboltok, gondolta.
Egy nyomókutat keresett, nemrég a falvak meg tanyák központjába állítottak párat, néha működtek is. Csak az arra járó idegenek meg a faluszéli cigányok használták őket. Végül meglátott egy kisboltot. Valójában a kisbolt betonlépcsőjének támasztott meggyvörös biciklit vette észre. Odagurult, letámasztotta az övét is. Rágyújtott, és szétnézett az utcán. Akkora volt a csend, mintha minden lakosa hirtelen elmenekült volna, vagy elvitték volna őket valakik, a nagy hőségben még a baromfik kotyogását sem hallotta.
Felnézett a bolt ajtajára: a tapadókorongos kis táblán azt írta: „Nyitva”. Az ajtó meg résnyire tárva. Még egyszer körbenézett az utcán, eldobta a félig szívott cigit, felment a lépcsőn, és megállt az ajtóban. Várakozott egy keveset, mintha gondolkodna valamin, aztán belépett. Mikor a szeme hozzászokott a félhomályhoz, hahózni kezdett, de nem jött válasz. Annyira kiszáradt a torka, hogy nyelni sem tudott, ezért kinyitotta a hűtőajtót, kivett egy palack vizet, megnézte az árát, leszámolta a pultra, és kilépett az üzlet ajtaja elé. A lány biciklije már nem volt ott, de az illatfelhő makacsul kitartott a levegőben. Lesétált a lépcsőn, felvette a földről az eltaposott cigarettáját, és újra meggyújtotta.
Elvette a bringáját a lépcső mellől, de nem ugrott azonnal nyeregbe, hanem kitolta a néptelen út közepére, taszította maga mellett, és közben bele-beleszagolt a levegőbe. Majd felült, és fél lábbal hajtani kezdte a bringát a forró csöndben. Leszámítva az ürülék- és vizeletszagot minden szagnak jelentése volt számára, információtartalma, mint amikor valakinek a lábnyomát látta a sárban vagy a hóban. Szagról meg tudta mondani egy parkolóban, hogy melyik autó állt be oda korábban. Egy tenyérnyi felhő sem volt az égen, de ő megérezte a közelgő zápor illatát, a felső emeleteken érezte a padláson nyüzsgő galambok pállott szagát, az emberek kipárolgását is a dezodorok és öblítők mögül. Mindezt úgy, hogy napi egy teljes csomag cigarettát füstölt el, néha többet is. Néhány éve megpróbálta abbahagyni, de már a negyedik napon olyan elviselhetetlenül élessé, szúróssá vált minden szag, mint amikor egy sötét pincéből kilépve tűként hatol a napfény a retinába.
Így aztán nem igazán esett nehezére betájolni az irányt, amerre a lány elgurult. Beleszimatolt a levegőbe, résnyire nyitott szájjal, mert így jobban érezte a szagokat, aztán elindult jobbfelé, ki a tanyáról. Egyre erősebben taposott a pedálba, követte a lányillatot, ami váratlanul gyengülni kezdett. Egyetlen kis ösvényt vagy apróbb mezei utat sem látott, ahova letérhetett volna.
Talán a szél fújta el az illatot, gondolta, csakhogy ez a szél éppen szemből fújt, nem volt ebben logika. Lehúzott az út szélére, és maga mellett tolva a biciklijét mélyeket szippantott a levegőből, keresve az illatot, felszegett fejjel, mint egy vadászkutya, de az árokparti növények meg a köztük hátrahagyott emberi ürülék és mindenféle élőlény vizeletének szagán kívül semmit nem érzett. Aztán észrevette, ott hevert a retró típusú bicikli a fű közt, a hátsó kereke még forgott, a biciklitől egy frissen letaposott nyom vezetett a cserjés irányába. A szíve kalapálni kezdett. Ledobta a kerékpárját, a letaposott füvet nézte. Állt ott egy darabig, közben hallgatózott, de csak a szél zúgott a lombok közt. Majd autók zaja után fülelt, és arra gondolt, talán van még itt térerő, a sürgősségi számot kellene hívni, de valamit mindenképpen tenni kellene. Előkotorta a zsebéből a hosszú krómozott acélláncra erősített kulcscsomóját. A kulcsokat a markába szorította, de úgy, hogy azok hegye kiálljon az ujjai közül. A markában lévő félméteres láncot lógatva, lassan megindult a cserjés irányába. Lépésről lépésre haladt, a szíve majd kiugrott a mellkasából. Amint haladt befele a friss csapáson, a levegőt szimatolta, de a lány illata hiányzott. Csak a keserűlapi meg a foltos bürök fanyar szagát érezte az orrában. Aztán bent, a cserjésben még vagy két-három méteren át követte a zsenge fűbe taposott csapást, és akkor megállt. Eddig tartott a nyom, majd hirtelen megszakadt, és nem volt tovább. Bárki is hagyta a nyomokat, csak idáig jött.
Körbenézett, az illatot kereste, vagy valami hangot, bármit, ami nem idevaló. Majd az eget kezdte kémlelni. Megvonta a vállát, visszament az árokpartra, és akkor már a meggypiros biciklit sem látta, csak a lenyomatát a fűben, és a lányillat sem volt többé. Elővett egy cigit, rágyújtott, leült az árokpartra, aztán hátradőlt a langyos fűszálak közé, és fújta a füstpamacsokat bele a szélbe, a felhők irányába.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
