Nagy István: Temető (pasztel, 23×31 cm, 1919, magángyűjtemény)/Forrás: Wikimedia Commons
A kísértetek éjjel járnak. Ha járnak.
Hallom a déli harangszót – ilyenkor a rosszak kötélen vannak.
Amikor szentelt dolog munkázik, a rossznak nincsen ereje.
De, mit kereshet ilyenkor egy ember a temetőben?
Jó ideje nincs új halott.
Dologidő van. Kinek van érkezése keresztek közt botorkálni?
Az usánkáról felismertem. Csak neki van ilyen a faluban.
Nincs melege, bácsi Isti?
Reám van tekeredve a Nap, s úgy is fázom, gyermekecske. Kacagj. Ha kacagnivaló: kacagj – oldott rajtam.
A temető mellett? – kérdeztem vissza.
Öregember s nem tudja mi az illem?
Lehetséges, hogy gyermektől ezt eltűrné a szokás, de én halál dolgában szintúgy állok, mint az öregek. Kapaszkodom…
Mit keres a temetőben?
A nyolc bárány s a két kecske után porzik az út.
Az itatóhoz rohannak.
Ha szárnyam volna sem tudnék lépést tartani velük.
Mit kereshet a temetőben? Kivált, ha – mint mondja: hidegleléses beteg.
Mert az csúf betegség.
Akit megtalál, az már csak imádkozásra használhatja a testét,
és a világa az ágynál véget ér.
Az nem történhet meg, hogy nem mond igazat.
Először a bokrok karcolását mosom le karomról, s ha nyakam körül sem viszket már az erdei virágpor: teleiszom magam.
Nem esik jól.
A csorgó vize meleg. Bácsi Isti fázik.
Akárhogyan forgolódom, a Nap sugarát egyenesnek látom.
A talpamat süti a forró föld, mintha parázson járnék.
Igazam van abban, hogy a telet szeretem.
Akkor is hó volt, amikor Édesanya elvitte bácsi Istvánhoz a Magyarfődről érkezett levelet, hogy olvassa fel.
Mi hír a kozári rokonokkal?
Bácsi Isti asszonya pörkölt dióval etetett meg, és kalászba fonta a hajam.
Először azt mondta:
Csendes leányka vagy. Nem beszélsz semmit.
Aztán megszidott:
Hát téged nem tanítottak meg arra, ha kérdeznek valamit arra felelni kell?
Én a kozári levélre figyeltem…
Mert sok van, amit nem értek ebből a világból.
Bácsi Isti nem járt iskolába, mégis tud olvasni.
Édesanya kijárta a négy osztályt, mégsem tud olvasni.
Magyarul.
Gondoltam arra is, hogy bácsi Isti hazudik.
Csak kitalálja, hogy az van odaírva…
Aztán, amikor a fényképről beszélgettek, meggondoltam magam. Igaz ember. Csak én tudok keveset.
Hol tanulta meg a magyar írást, bácsi Isti?
A temetőbe.
Megindult a kacagásom, de meg is állt.
Ha nem is hazudik: kínoz.
A holtaktól?
Nevetett. De mintha a más szájával nevetett volna…
A sírfeliratokról! Elválasztottam a magyar írást az oláh írástól s egyhamar megértettem.
Hazafelé Édesanya azt mondta: a kozári rokonoknak oláh írással válaszol. Mi egyebet tehetne?
Vizet merítek.
Itatok.
Anyó házában beszéd van.
Ha más nincs, hát Istennek mondja a magáét.
Nem mondom el, kit láttam a temetőben.
Nem hinne nekem.
Isti beteg ember, a bajára sem tud kimenni! – ezt mondaná.
És akkor úgy tűnne: csakugyan kísértet láttam világos nappal. Harangszó alatt.
Ebből énekelve is az következik, hogy régről lakhat bennem egy nagyobb fajta bűn.
Jobb hát, ha hallgatok.
Édesanya még azt találja mondani: A helyét keresi a temetőbe bácsi Isti.
És akármilyen becsületes dolog is ez: az én szívemet efféle szókkal ne szurkálja senki.
Vasárnap a kamrából loptam egy marék túrót, törtem egy darab málét, és egy abroszba eldugtam a híd alá.
A mise előtt elvegyültem a sokaságba s amikor beharangoztak: kiváltam.
Fától fáig bujkálva futottam bácsi Istihez.
De őt rázza a hideg. Értsem meg. Rám talál ragadni a betegsége – effélékkel fogadott.
Egyik szavával fázott, a másikkal énekelt.
Apóddal egy helyen voltam a verekedésbe – mondja.
Fogadást is kötöttek a háború kimeneteléről. De ennek megtudására még gyermek vagyok.
Nem is azért jöttem – mondtam.
A teste forró. A szobában száraz meleg tikkaszt.
Lehetetlen, hogy a hideg rázzon engem.
A mise végére haza kell érnem…
Hogy kell írni magyarosan, bácsi Isti?
Mintha koronázásra szólították volna: felugrott.
Felült.
Ej! Azt akarnád te megtudni?
Azt. Most!
Hozd ide a vágódeszkát. Válassz szenet a hamuból. Mivel kezdjük?
Az elejével!
ITT NYUGSZIK ISTENBEN…
