Iancu Laura: Regényrészletek

Részletek a Szép szavakkal a bűnről – Beszéd ismeretlen tettessel című kéziratból

Ismeri az érzést? Beteg volt, majd mondjuk úgy: meggyógyult. Ezt közölte Önnel az orvosa. Papírt is adott a kezébe. Ön azonban nem talál vissza az egészséghez. Az állapothoz, amilyben betegsége előtt volt. Látja, nem minden úgy van, amint mondatik.

 »«

Nem szeretetem a végtelent. Bátor bizonyosnak lenni abba’, hogy bár szemmel nem látom, értelemmel fel nem fogom, Isten elfér a végesben is. Legalábbis a lehetőségei végtelenek.

»« 

Alapjában véve nincs okom megszegni fogadalmam, miszerint mindennap megvallom Istennek, hogy a harcban az ő oldalán állok. Azt persze nem mondhatom, hogy számíthat, számítson rám – fordítva nem ülök lovon. Nem tudom imára hangolni nyelvem. Kint jártam a városban. Keserűség és méreg van most divatban. A divatkereszténységben is. Elgondolom, nem ártok-e azzal, ha azt mondom: pusztítsd el, Isten, a bűnt a világban… Mert a bűnnel együtt a bűnös is elveszne…  Hanem a megtértekért igazán aggódom. Eljátszották minden kártyájukat. Istenre igent, a Sátánra nemet mondtak. 

»«

Isten a szomorúságot szépnek teremtette.

»«

A Sátánnak még kendője sincsen. A mocskot velünk törölteti le magáról.

»«

Nihil novi sub coelo. Octavian Paler sokkal többet törődik velem, mint Ön, holott a közöttünk fennálló közelség okán a fordítottja volna indokolt. Octavian Paler édesapja, a fogarasi havasok közti Lizában, 1954 telén, egy jeges lépcsőn megcsúszott, elesett, megsérült.  A baleset másnapján a család lovas szánnal beszállította a beteget a fogarasi kórházba, ahol azonnal megműtötték. A gyógyuláshoz antibiotikumos kezelést írtak elő. Ezt kivitelezendő a főorvos Paler húgától kérte az apa tsz-tagsági kártyáját. A lány széttárta két kezét és fejforgatással jelezte, hogy: Nincs. Szaladjon haza érte! – utasította a főorvos. Ekkor a lány megszólalt: Édesapám nem lépett be a tsz-be. Tagkártya nélkül nincs antibiotikum! – zárta le a beszélgetést a gyógyító. Ezekben a pillanatokban megérkezett Paler is orvos barátjával Bukarestből, a szükséges gyógyszerrel. Az apa és a fiú tekintete utoljára találkozott. Beállt közéjük a halál. A gyógyszert az ágy, a ravatallá változott ágy melletti vitrinben tárolták. Könyéknyi távolságra. Ott van most is; lejárt a szavatossága. Paler bácsi 61 esztendős volt. Octavian árván maradt. Mit gondol, megmentette volna az életet a kártya?

»«

Ha a jövőre gondolok, örvendezésre nincs okom. Az emberi élettől s majd a világtól való fokozatos és végleges megválás napjait élem már most is. Az azonban békével tölt el, hogy amikor elvették az életemet, amit kényem-kedvem szerint berendeztem, és amelyben kényem-kedvem szerint éltem napjaimat, tehát amikor az életemet elvették: szembe találtam magam Istennel. Isten éppen az élet helyére lépett. Veszteségről tehát szó sem lehet. Talán azt hihetik, ezzel a világméretű fosztogatással meghosszabbíthatják majd saját életüket, napjaik számát megtoldják a rabszolgák. Nos. Látható ugye, mi a különbség Isten szabadsága és a világ szabadsága között.

»«

Kétségkívül bizonyos dolgokhoz meg kell öregedni. Az öregkor persze nem évek kérdése. Mi az, amihez meg kell öregedni? Például ahhoz – ahhoz például, hogy megértsük és megéljük azt az igazságot, hogy a halál révén tulajdonképpen utánamegyünk azoknak, akik szerettek és akiket szerettünk. Előbb-utóbb, ami összetartozott, újból összeér. Akik szerettek, rendre meghalnak. Közéjük tartozom. Köztük van a helyem.

Részletek a A hívott szám nem kapcsolható – Tárcsázott regény című kéziratból

Nem mehetek!

Ennyit üzentem vissza Erzsinek.

Megbánod! – küldte vissza Florentinát. Diót pörkölünk.

Azt bizony meg tudnám enni… Édesanyának meghagytam, hogy a koporsómból ki ne maradjon a pörkölt dió! Meg akarom kóstoltatni Istennel. Éppen az jár majd az eszembe’! – sírt mindig, amikor előálltam a kívánságommal. Mert két szemével látta, hogy ami megeshet, az bizony egyszer meg is történik.

Édesanya tudja jól, hogy nem nagy dolog, amit kérek… nem a fáradozás felett panaszkodik…

Mit hoztál, gyermek? – megkérdi majd Isten.

Pörkölt diót, kicsit sósan, ahogy én szeretem…

Florentina visszajött.

Azt mondta, Erzsi, megbánod. És még a hajadat is kitépi! Mondta, mondta Florentina, mintha litániázna, de nem ám a szentek kórusába! Hát szép dolog így szóba állni az ördöggel? Mit gondol ez az Erzsi? Lemegy a nap, mire minden munkával végzek.

Egye meg a dióját!

Egyedül lehet otthon. Unja magát, mint kutya a láncát.

Néni Tiri beszélget Édesanyával. Az én uram olyan volt, hogy a háromlábú kutyát es megsimogatta, de hozzám egy jó szava nem vót. Pedig az eb veszett vót, én pedig felvettem érte a keresztet…

A misén különben valóban oda kell figyelni. Mire-mire? A misére! Ezért aztán nem merek imádkozni. A pap látja, ha nem őt nézem, nem rá figyelek. Nem csak engem lát. Mind a háromszáz embert látja. Egyenként. Külön-külön. Hogy ez miként lehetséges, azt mi, parasztok, nem érthetjük, de elfogadni semmibe nem kerül. Nézem a papot. Eleget néztem már eddig is. A szószék alatt állok, tudom, melyik foga szuvas, hány szeplő van az orrán és azt is gyanítom, mit evett reggelire. Állítólag az éhes ember orra megérzi a másik ember gyomorszagát. Alulnézetből öregebb az arca, tokáját szorítja az a fehér pánt, én ugyan nem tudom, minek viseli, de anélkül még sose láttam. Néha egy-egy szentre pillantok, ellenőrzöm, hogy ott van-e még, látja-e, hogy figyelem a papot. Imádkozni nem merek. Hallgatom a misét.

A húsfüstölőnk teteje beszakadt. Vizes hó esett. Erzsiék nyári konyhája összeomlott, s ez azért nagy baj, mert minden holmijukat ott tárolnak. A házuk egy szobából áll, faltól falig ágyakkal. Éppen csak a tűzhelynek szorítottak egy kicsi helyet. Már negyedik napja nem jár iskolába. A tanár megüzente, hogy a hiányzást meg kell fizetni. Ha pénz nincsen, nyáron le kell dolgozni. Egy hiányzás tíz napszám.

Édesanya reggel a kezembe nyomott egy fazék tejet. A tetejére, újságpapírba csomagolt egy csík, négy ujjnyi vastagságú szalonnát.

Add oda a tanítónak.

Odaadom.

S mondd meg, hogy ne írja be Erzsit hiányzónak. Kinőtte a csizmáját, ebbe’ a hóba’ nem tud kimenni az útra.

Édesanya! Én ebből a sok szóból csak annyit tudok oláhul, hogy: Elisaveta…

Ignác leírta édesanya mondatát oláhul egy darabka újságpapírra, és föltettük a szalonna tetejére.

A kapuban a szél kifújta a levelet. Amikor elkaptam, láttam, hogy a másik oldalán Tovarăşul Nicolae Ceauşescu Preşedintele Romănie képe van. Kicsi vagyok, de annyit én is tudok, hogy ezért a levélért börtön jár. Mert a Preşedinte képével ilyen blaszfémia nem történhetik meg.

Ignác kitépett egy oldalt az orosz–oláh szótár füzetéből, és arra írta rá az Elisaveta-mondatot.

Blaszfémia dolgában azért vagyok járatos, mert a pap azt mondta: Istenből s Ceauşescuból csúfot űzni blaszfémia. Halálos vétek. Édesapa azt mondta: Isten megbocsát, Ceauşescu berekeszt.

Különben ez a halál azért is utálatos az én szemben, mert megakaszt a dolgomban. Hát zöldcsütörtökön is mi történt?! A legényeknek segítettünk a zöldsátor felállításban, huncutkodtunk is, no, ezt nem lehet másnak mondani, ez az volt, de Isten látja a lelkemet, nem más baján kacarásztunk! A legények csipkelődésein. Például amikor Irinának azt mondták: Megrúgott a csitkó! Irina értetlenkedett: ő városi lány, életében nem látott lovat, már hogy rúgta volna meg a csitkó? Való igaz, városon nőtt fel. Nem tudhatta azt sem, hogy ezt az okosságot akkor mondják, amikor a serdülő lánynak meglátszik a cicije. Hát faluhelyen ez is szégyen? – mondta szégyenkezve, és hazament. Amikor ez megtörtént, hazafutottam, egy selyemkendővel leszorítottam „diócskáimat”, hogy a legények észre ne vegyék: engem is megrúgott az a bizonyos csitkó! Ahol ketten-hárman összegyűlnek, ott akad egy zabolátlan szájú, aki máson nevet. Irinát megrúgta a csitkó.

Irina soha nem látott lovat.

Irina hazament.

A kacagás nem csitult. Nálunk az ember, ha sír, az sírás. Ha kacag, az kacagás.

Szemközt, a kerekeskút mellett lakik az asszony, aki nemrég költözött a falunkba. Idegen magyarkánénak mondják. Neve is van, de én azt még nem tudom. Vagy elfeledtem? Nem idevalósi neve volt. Különben emlékeznék rá.

Legyetek szendeszebben! Ne mind kacagjatok annyit!

Ezt kiabálta felénk. Az egyik karját rázta, a másikkal a házukra mutatott.

Ideszanám kínlódik meghalni s tületek nem bír!

Azonnal elcsendesedtünk. A magyarkáné többet nem jött vissza, de nem is volt rá szükség… A legények bevégezték a sátorépítést. A leányok összetakarították a forgácsokat.

Valentin, Oktavián, Tatiána, Daniella fenekét odahaza véresre verték. Hogy soha többet ne nevessenek ott, ahol a halál dolgozik. Szerencsére én csak az elején forogtam a sátrak körül. Nem mondom, hogy nem nevettem, de Irinát igenis sajnáltam. És a magyarkáné anyját Isten nyugosztalja! Ezt azonnal mondtam. Különben a templom felmosásával törődtem, négykézláb súroltam a padlót, és akkor már nem is nevettem. Esetleg félszájjal. Mert a templom szent hely. Nézem a szenteket a mennyezeten. Egyik sem nevet! De még csak a mosolyt sem ismerik. Hát ezek savanyú szőlőt ettek? Szépek. Szépek. Abba’ hiba nincsen. De inkább szomorúak, mint boldogok. Habár a festő is hibázhatott! Mert mi van, ha nem jól festette le? Nekem már az is gyanús, hogy olyan egyformák! Mintha mind testvérek volnának. Na, de ha a szentek komolyak, én sem nevethetek.

Ezzel győzködtem édesanyát, hogy kacagás dolgában nekem higgyen.

Nem kacagtam a halottan, édesanya! A templomban voltam.

Édesanya hitt is, meg nem is szavamnak. Okot mással is szolgáltam ütésre-verésre. Talán most nem. De amúgy éppen elégszer!

A veréstől most édesapa érkezése mentett meg. Első szavaival lebolondozta azokat, akik azt hiszik, a kacagás, egyáltalán: bármi, útját állhatja a halálnak. Ez a mondás édesanyának is tetszett. Én pedig fellélegeztem… De a szívemben s a gyomromban azóta semmi nincs a helyén…

Édesapa azt is mondta, hogy a kacagás az öregasszony leányát, az idegen magyarkánét bánthatta, de ezzel együtt is, mi csakugyan illemtelenül viselkedtünk.

Nem tudtuk, hogy mibe’ van az öregasszony, édesapa!

Ha tudatlan volnál, akkor nem tudnál mentegetőzni.

Édesapa nem hisz nekem.